Az én hátsó udvaromban?

A kormány szerint a jobb negyedekben, városrészekben élőknek tűrniük kell, hogy a közvetlen közelükben szociális lakások épüljenek. Ez jelentős értékcsökkenést eredményezhet az érintettek ingatlanvagyonában.

NIMBY.jpg

Komoly megrőkönyödést okozott, hogy Grenfall Towerben pusztított tűzvész következtében fedél nélkül maradtak egy részét a kormány közpénzen megvásárolt luxuslakásokban készül elhelyezni – olyan lakásokban, amelyek közül a legolcsóbb is egymillió fontba kerül. Most kiderült, hogy nem egyedi intézkedésről van szó.

Sajid Javid önkormányzati miniszter – akinek nevéhez az említett luxuslakás-vásárlások is köthetők – úgy gondolja, a lakásínség enyhítését szolgálja, ha jobb negyedekben rászorulóknak építenek tömegesen lakásokat. A miniszter az elképzelést azzal indokolja, hogy szerinte azoknak a közösségeknek is ki kell venniük a részüket a szegényebbek lakhatási válságának megoszlásában, akik eddig csak profitáltak a közelmúltig emelkedő lakásárakból és lakbérekből.

Három héten belül közzé fogják tenni az új szabályozást, amelynek funkciója, hogy rákényszerítse a tanácsokat a lakhatási problémákkal való fokozott foglalkozásra

A miniszter által kifejtett elképzelések nyílt támadást jelentenek az úgynevezett Nimby-ingatlantulajdonosok ellen – a betűszó alatt a Not In My Back Yard, Nem az én hátsó udvaromban kifejezést kell érteni –, és jelentős mértékben elidegeníthetik a Konzervatív Párttól azokat a tory szavazókat, akik jobb környékeken élnek, és nem kényszerülnek együtt élni migránsokkal, kelet-európai áttelepültekkel vagy Little Englanderekkel.

sajid-javid.jpg

Sajid Javid

Ám Damian Green főminiszter a múlt héten beszélt arról, hogy valójában másról van szó. A pártnak mindenképp azon kell lenni, hogy állásokat és amellett megfizethető otthonokat teremtsen a fiatal városi szavazók számára. A torykat ugyanis az a veszély fenyegeti, hogy még egy-két választás, és csak az ötvenen felüliek voksaira számíthatnak. Ez pedig nagyon könnyen oda vezethet, hogy a nyugdíjas osztály túszaivá válhatnak, amely – miután megtudta, hogy az időseknek járó bizonyos szociális ellátási formák ingyenessége a jövőben megszűnhet – tömegesen ment szavazni a legutóbbi választásokon a toryk ellen.

Damian Green kijelentette: a múlt havi választáson elért vereséggel felérő konzervatív győzelem részben annak volt köszönhető, hogy nem foglalkoztak a fiatalokkal, és hagyták, hogy Jeremy Corbyn radikalizmusa hatással legyen rájuk. A fiatalok elégedetlenségének egyik legfőbb oka valóban a horror lakásárak. A konzervatívok szerencséje viszont az volt, hogy ez a réteg nem szívesen megy szavazni – különben még az sem lehetetlen, hogy elveszítették volna a választásokat.

birmingham.jpg

Ez nem Békásmegyer, hanem Birmingham. Tanácsi lakások

A kormány a tervezett intézkedéssel a Munkáspárt könyvéből készül kitépni egy lapot. A Labour lakhatással foglalkozó manifesztuma a következőket tartalmazza: egymillió új lakásegységet, ebből százezer tanácsi és szövetkezeti lakást kell építeni a parlamenti ciklus végéig; a bérleti díjak emelkedését az inflációhoz kell kötni, és a bérleményeknek meg kell felelniük bizonyos, törvényileg meghatározott követelményeknek (például átalakított fészert nem lehet „stúdióként” kiadni); négyezer lakást kell építeni kimondottan a hajléktalanok számára.

A munkáspárti programban azonban sehol nem szerepelt olyasmi, hogy drága, „posh” környékekre építenének szociális bérlakásokat. Ez több olyan következménnyel járna, amivel számot kell vetni. Az egyik legfontosabb, hogy a „gazdagok” negyedeiben egyebek között a magas tanácsi adó gondoskodik arról, hogy az illető kerületben csak az béreljen lakást, aki oda való.

Az egyes londoni kerületekben más és más az átlagos tanácsi adó összege, de a kerületen belül is többszörös eltérés lehet besorolás szerint. A Cityben például a legolcsóbb, A kategóriás ingatlan a béren felül évente 620 font 80 pennybe fáj, de van itt olyan lakás is, amiért 1862 font 40 pennyt kell az önkormányzatnak leszurkolni. Kérdés: amennyiben szociális bérlakások létesülnek a „jobb negyedekben”, vajon ugyanazt a tanácsi adót kell majd utánuk is fizetni, mint az azonos besorolású – tehát hasonló nagyságú, komfortfokozatú, ellátottságú stb. – nem szociális lakások után? Vagy kétféle adóztatás lesz egyazon borough-n belül, hogy tovább fokozódjon a feszültség és a nem egy társadalmi réteghez tartozó emberek további eltávolodása?

Grenfell-Tower-fire_Kensington_London_UK_Jun-2017.jpg

Az ötlethez nyilvánvalóan a Grenfell Tower katasztrófája - és természetesen az azt követő, mindent alulmúló balos gyűlöletkampány - adta a végső lökést. A torony Kensington-Chelsea-ben éktelenkedett, és a gazdag helyiek nem egy alkalommal panaszkodtak a tanácsnak: ők nem azért fizetik a 700-2200 font közi tanácsi adót – egyebekről nem is beszélve –, hogy illegális migránsokat lássanak kószálni a parkokban. A konzervatív kormány itt is alaposan elvetette a sulykot, amikor – a kivitelező egyre valószínűbb fatális hibájának jóvátételeképp – luxuslakásokat vásárolt az adófizetők pénzén, hogy azokban helyezze el a Grenfell korábbi lakóit

Az önkormányzati miniszter felfogásából ítélve jobban illene a Munkáspártba – nem mintha ott valaha is ilyen programot terveztek volna. Javid gyakorlatilag az utóbbi negyven év összes kormányát azzal vádolta, hogy semmit nem tettek a fiatal családok lakhatási gondjainak megoldásáért (ami nyilván nem véletlen: ugyanis ez nem feladata semmilyen kormánynak). Nem csak Theresa May miniszterelnök asszonyt ítélte el emiatt, de az összes elődjét is a Downing Streeten: Cameront, Brownt, Blairt, Thatcher asszonyt, James Callaghant és Harold Wilsont is: „1970 óta évente átlag 160 ezer lakást adtunk át. Ez messze az igények alatt van.”

afp-20170614-uk-london-grenfell-tower-fire-003.jpg

Néhányan a Grenfell hajléktalanná vált lakói közül

Javid miniszternek, aki magasan képzett pénzügyi szakember, nyilván tisztában kell lennie azoknak a korábbi próbálkozásoknak az eredményeivel, amelyek során különféle társadalmi osztályokat eresztettek össze közös negyedekben. Az ilyen törekvések, akár Kensington-Chelsea-ben, akár másutt, soha nem az alsóbb osztályok felemelkedését hozzák magukkal, hanem a környék lesüllyedését, angol szóval: a slumosodást. A jobb módúak kiköltözése megindul – ezt nevezik „white flightnak”, mivel az elköltözők nagy részben fehérek, a beköltözők meg nem –, a lakbérek csökkenni kezdenek, lassan a környék árszínvonala is esik, majd boltok zárnak be, később más szolgáltatók is eltűnnek, zuhanni kezdenek a bérleti árak, megjelennek az önkényes lakás- és üzletfoglalók, az erőszak és a bűnözés. Eközben az elköltözők által kiválasztott másik környék – vagy éppen másik ország – virágzásnak indul. A társadalmi igazságtétel folyamata ezzel lezárul.

A miniszter láthatóan maga is tisztában van ezzel. Úgy véli, a kezdeményezés nagy bátorságot követel úgy az elképzelés, mint a megvalósítás terén. „Lesznek komoly döntések, kemény viták. De hát erről szól a politikai vezetés.”


vissza

facebooktwitteremail