„Vigyék innen ezt a bolondot”

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány önnön meghatározása szerint a pszichiátriákon a páciensek terhére elkövetett jogsértéseket igyekszik feltárni és orvosolni, ellenfelei szerint a Szcientológia Egyház trójai falova. Dobos Jánost, az Alapítvány elnökét kérdeztük arról, mi az igazság.

– Hogy lehet az, hogy amikor utánanézek az interneten, nagyon kevés interjú van önnel, holott azt hinné az ember, kíváncsiak az álláspontjára? Leginkább olyan írásokra bukkantam, ahol idézik, mert védekeznie kell.

– Kicsit meglepő a kérdés, miután a munkánk során elég kiterjedt médiatevékenységet igyekszünk kifejteni. Egyre inkább jelen vagyunk az országos médiában is, az elmúlt tíz-tizenöt évben legalább száz tévéinterjút adtunk. Hogy miért pont az interneten nehéz ránk találni, a csuda tudja.

Dobos János 1.jpg

– Alapvetően ellenséges önökkel szemben a sajtó?

– Nem. Néha egy-egy megnyilvánulás akad – ebbe nyilván belejátszik az is, hogy úgynevezett „szaftos témáról” van szó –, de általános ellenségességről nem lehet beszélni.

– A leggyakoribb vádak közé tartozik, hogy önök voltaképp nem más, mint a Szcientológia Egyház meghosszabbított karja – ők is pénzelik önöket –, tevékenységük pedig arra szolgál, hogy a pácienseket kiragadják a hivatalos gyógykezelés „karmai” közül, és saját szolgálatukba állítsák.

– Tapasztalatom szerint ezzel az érveléssel akkor szoktak előhozakodni, amikor a másik oldalnak már nincs más érve azzal kapcsolatban, amiért mi a nyilvánossághoz fordulunk. Ez voltaképp terelés. De nézzük a tényeket. A tény az, hogy a Szcientológia Egyház alapította ezt a szervezetet, amiként más egyházak is alapítanak társadalomjobbító szervezeteket valamilyen probléma kezelésére. A mi esetünkben ez a probléma a pszichiátriákon kezeltek emberi jogainak megsértése.

– De a költségvetésük mégis tőlük van.

– Alapvetően a válaszom: nem. Maga az egyház semmilyen pénzt nem ad a szervezetnek. Egyéni tagok, vállalkozók vannak, akik támogatnak bennünket, mert látják a tevékenységünk értelmét. De semmiféle központi forrásból nem kapunk pénzt.

pszichiatria-131027-1.jpg

– Gondolom, az egy százalékokat is gyűjtik.

– Természetesen.

– Ahhoz viszont, hogy ezt gyűjthessék, elég gyötrelmes és szigorú ellenőrzésen kellett átmenniük. Azt nem gyűjtheti akárki.

– Sőt, ha már ellenőrzésről van szó: volt már arra példa, hogy vezető pszichiáterek ránk uszították mindenféle hatóságokat, de nem találtak semmilyen támadható pontot. Ilyen szempontból mi alapos vizsgálatnak voltunk alávetve.

– Létezik önöknek hirdetésük, aminek kétféle variánsa a Magyar Krokiban is megjelenik. Szerepelnek bennük elérhetőségek, ezeken lehet jelentkezni magának a páciensnek, vagy rokonának, barátjának, ismerősének, ha úgy érzi, hogy a páciens emberi jogait a pszichiátrián megsértették, illetve a viselkedési problémákra pszichiátriai szerekkel kezelnek gyerekeket, de úgy tűnik, ez nem használ. Tegyük fel, hogy valakit bevisznek és a zártosztályon szétgyógyszereznek úgy, hogy beszélni se tud, és alig lehet ráismerni, bűne pedig az volt – megtörtént esetről beszélek –, hogy idegösszeomlást kapott, sírt és megállás nélkül narancslevet ivott. Mi történik akkor, ha valaki felhívja az önök telefonszámát, és közli, hogy jogsértést tapasztalt?

– A legelső dolog mindig az, hogy megvizsgáljuk a tényeket. Valaki felhív minket, és elmond valamilyen sztorit. Ami vagy igaz, vagy nem. Ilyenkor mindig elkérjük az adatokat, meghatalmazás birtokában kikérjük az orvosi dokumentációt...

– Kötelesek kiadni?

– Természetesen. Ezek a dokumentumok az illető páciens tulajdonát képezik. Átnézzük őket, kapcsolódó, perifériás anyagokat szerzünk be. Sosem szabad kizárólag annak az elmondására hagyatkozni, aki felkeres. Az elmondások és a dokumentáció ismeretében próbáljuk megállapítani, mi történt, és hogy indokolt-e a fellépésünk vagy sem. Amennyiben a válasz igen, akkor az összegyűjtött dokumentációt felhasználva kísérletet teszünk a jogsértés abbahagyatására.

psycho.jpg

– Hány telefont kapnak egy adott időszakban?

– Úgy fogalmaznék, hetente többet. Van, hogy egyet-kettőt, van, hogy hat vagy tíz. Átlagban olyan háromról beszélhetünk. Miután ezen a területen nagy a látencia, nekem úgy tűnik, ez csak a jéghegy csúcsa.

– Ennek hányadrésze az, amivel érdemes foglalkozni?

– Van egy bizonyos fokú lemorzsolódás, mivel ott van a betelefonálók azon csoportja, aki félreértette a hirdetést és máshová kéne fordulnia...

– Őket leszámítva?

– Ott vannak azok, akiknél nem lehetséges dokumentáció beszerzése, illetve maga az illető sincs olyan állapotban, hogy kommunikálni lehessen vele; a konkrétan foglalkozásra érdemes rész olyan negyven és hatvan százalék közt van.

– Ennek a negyven-hatvan százaléknak kerül-e bármibe, hogy önök foglalkoznak vele?

– Nem kerül.

– Tehát semmibe nem kerül, bármilyen eredménnyel jár vagy nem jár az önök közreműködése.

– Így van; azon gondolkozom, milyen kivétel lehet ez alól – de nem nagyon szokott lenni. Olyan esetekben, amikor már kártérítési perre kerül a sor, szóba kerülnek a pénzügyek, de nem a mi viszonylatunkban, hanem az eljáró ügyvéd részéről. Az már inkább előfordulhat, hogy az illető hálás, mert sikerrel segítettünk neki, és ad valami támogatást, de nem is tudok példát mondani, mikor történt ilyen utoljára.

– Önök kiket foglalkoztatnak? Pszichiátereket, pszichológusokat, esetleg más végzettségűeket?

– Van egy hat-nyolc fős munkatársi gárda, azonkívül vannak a szakemberek, akikkel szükség szerint együtt tudunk működni: orvos, jogász. Van pszichiáter is, akit meg tudunk kérdezni, de mi alapvetően a bizonyítható jogsértésekre koncentrálunk.

– A mozgalom szülőhazájában, az Egyesült Államokban is így van, vagy ott már a pszichiátria terepén is felveszik a küzdelmet?

– Amerikában is alapvetően ugyanaz a megközelítés, bár az ottani szervezet már egyes pszichiáterekkel is jó viszonyt ápol.

– Önök ellen indított már valaki pert a tevékenységük kapcsán? 

 Inkább fű alatti támadások, ránk uszították az ügyészséget, az adóhatóságot...  

– Kimondottan polgári perre gondolok, amelyben valamiért megtámadta önöket a páciens vagy a hozzátartozó.

– Páciens miért támadott volna meg?

– Segítséget kért önöktől azzal, hogy megsértették a jogait, aztán valamiért úgy ítélte meg, hogy az önök közbenjárása csak rontott a helyzeten. Elvégre labilis emberekről van szó.

– Nem, ilyesmi nem történt.

– Amennyiben a pszichiátriában jogsértéseket követnek el, azt elég sok mindennek be lehet tudni. Nincs elég pénz, nem elég képzett a személyzet – már nem a pszichiáterek, hanem az ápolók és a személyzet más tagjai –, de önöknek vannak problémáik a pszichiátriával mint szakmával úgy általában is.

– Mi kimondottan a jogsértésekkel foglalkozunk. De Magyarországon az elmúlt években elég sok ügybe beláthattunk, és nem nagyon láttunk újat. Elég alapos bepillantást nyerhettünk, hogy megállapítsuk: az alkalmazott kezelések nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy az emberek szellemi, lelki egészségét helyreállítsák. Ami a gyógyszerelést illeti: természetesen lehet olyan kémiai kontrollt gyakorolni az ember fölött, amivel elfedhetők a tünetek és az illető jobban érzi magát, de ez sosem jelent igazi megoldást.

– Igen, de van-e a világon bármi, ami ezeket a rendellenességeket gyógyítani tudja?

– Ma már több olyan intézmény és kezdeményezés létezik külföldi országokban, amelyek a jelenlegi pszichiátriai gyakorlatot elhagyva emberséges és törődő módszereket alkalmaz. Más kérdés, hogy ezek nem túl sok nyilvánosságot kapnak.

– Talán elmondható, hogy Magyarországon is létezett ilyen intézmény, méghozzá az ötvenes években, amikor nem volt pénz és lehetőség pszichiátrai szerek használatára. Úgy hívták, Intapuszta, és Benedek István írta róla az Aranyketrec című könyvet. Egyetért azzal, hogy ez lehetett volna a pszichiátria emberséges vonalának a csírája, ha annak idején el nem kaszálják?

benedek-istvan-1.jpg

Benedek István

– Bevallom, az Aranyketrecet nem olvastam, bár azzal együtt tudom, miről van szó...

– Például arról volt benne szó, hogy a betegek rettegtek az elektrosokktól, ezért a személyzet eltüntette az erre szolgáló készüléket, és amikor a gyanakvó beteget szólították, és ő kérdezte, miért kell menni, azt mondták, injekciót kap. Kapott is, egy altatót. Mikor elaludt, felfektették, alvás közben elvégezték rajta a sokk-kezelést, aztán már a saját szobájában ébredt. Nem tudta, mi történt vele, így rettegnie se kellett, és az eredményesség is javult. A minisztérium gúnyos válasza körülbelül az volt: „Persze, nektek van időtök arra odalenn, hogy ilyesmivel szórakozzatok.” Erre írta Benedek: „Igen. Van időnk.” Merthogy erről kéne szólnia az egésznek.

– Nos, azt, hogy a pácienst tudta nélkül elektrosokkolják, hogy ne féljen tőle, én ezt kicsit kétségesnek tartom. A mai kezdeményezések főként arról szólnak, hogy a páciensek olyan helyeken legyenek, ahol nem fizikai korlátok veszik őket körül. De szemrevételehetjük a mai pszichiátriai egészségügyi személyzet képzését. Akiknek nem feltétlenül azt kéne megtanítani, hogyan kényszerítsék, hogyan gyógyszerezzék akaratuk ellenére ezeket az embereket. Nem tudom, volt-e az életében olyan pedagógus, aki a jelenlétével rendet tudott teremteni.

– Hogyne lett volna.

– Azt gondolom, az ilyesfajta hozzáállás – ami egyébként tanulható – segítségével sokkal több mindent el lehetne érni az embereknél. Alapvető megközelítésbeli különbségre van szükség, aminek most nagy hiányát látjuk ebben a rendszerben.

– Komoly baj van a társadalom hozzáállásával is. Én egy alkalommal, réges-régen jártam elmegyógyintézetben, nem zárt osztályon, ahol a páciensek szabadon sétálgattak, némelyik odajött, megérintette az embert vagy szólt hozzá, és a kísérő ápoló figyelmeztetett: „Nem kell félni, nem támad”. Automatikusan úgy gondolta, egy laikus feltételezi, hogy egy ápolt „támad” - holott miért tenné? Mi az oka annak, hogy a társadalom retteg a mentális betegektől?

– Erre a személyes véleményemet tudom mondani. Az ember számára az egyik legnehezebben tolerálható jelenségről van szó, ami akár ijesztő lehet, még egy családtag részéről is. És ha valaki ezzel szembesül, nem tud vele mit kezdeni. Ez a jelenség is felelős azért, hogy a mai pszichiátriai rendszer, úgy, ahogy van, mert nagyon sokan – nem mindenki, ne általánosítsuk – azt mondja: „Vigyék innen ezt a bolondot. Azt sem bánom, ha egy kicsit megsértik az emberi jogait.”

Nechemia ben Avraham

Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány

Cím: 1461 Budapest, Pf.: 182.

Telefon: 06 (1) 342-6355, 06-70-330-5384

E-mail: panasz@cchr.hu

Weboldal: www.emberijogok.hu


vissza

facebooktwitteremail