Az állam ellenségei

Számos cikkben foglalkoztunk azzal, miként gyalázza meg az újságírói szakmát a „fősodratú” média, élen a BBC-vel. Sokkal rosszabb azonban a helyzet másutt, így Németországban, ahol a „mértékadó” sajtóból azt sem tudnák meg az emberek, hogy nemrégiben egymillió muzulmán özönlötte el az országot, de még inkább Svédországban, ahol a hazudozás kötelező, az igazmondás pedig lassan büntetendő. Annika Hernroth-Rothstein Közel-Kelet szakértő írása.

Szombat este leültünk vendégeimmel, hogy megnézzük a híreket, és a Szíriáról meg a helyi hóesésről szóló aktuális között volt egy tízperces riport a rákkezelésről, amit egy, a Gázai-övezetben lévő kórházban készítettek.

comment_fmYV2rGWpO4d9WTZEG7NvsfQCgrXKbDT.jpg

Svédország Kapitány megmenti a napot

Abban a pillanatban tudtam, mire számíthatok, amikor megláttam a képernyőn a térképet. Hetven gyermek fog meghalni az idén, közölte a gyászoló zsurnaliszta, mert Izrael nem fog adni átutazási engedélyt a családjuknak, hogy kezelésre a Nyugati Partra utazhassanak. A kamera fiúra és az anyjára szegeződött, akik egy lerobbant kezelőben sírtak. A riporter, aki a svéd állami médiát képviselte, csaknem tíz percen át említést sem tett a Gázából eredő terrorizmusról vagy azokról a biztonsági kockázatokról, amelyeket az Övezet és Izrael közti ellenőrizetlen mozgás váltana ki. Arra jutott ideje, hogy nem kevesebb, mint három alkalommal használja a gázai nép sorsára hivatkozva a „szívszaggató” kifejezést.

Igen, azok a beteg gyerekek bárki szívét sajdítanák, de minden újságíró, aki megérdemli, hogy annak nevezzék, meginterjúvolta volna az izraeli rokonokat is, vagy legalább elmagyarázza, miként döntött a Hamasz vagy a Fatach 2005 óta a komoly pénzeik elköltése felől, és miért ragaszkodnak ahhoz, hogy az ágyú fontosabb a gyógyszernél.

Két zsidóval és egy keresztény göröggel néztem a műsort, amely mindannyiunk közül a görög barátomból váltotta ki a legerősebb reakciót. Képzeljük csak el, hogy valaki egy ilyen riportot készítene Görögországról, mondta. Képzeljük csak el, hogy valaki a svéd állami tévétől megengedné magának, hogy ilyen egyértelműen foglaljon állást a görög-török konfliktusról minden nyilvános felháborodás és anélkül, hogy pénzalapjait megvonnák. Nem történhetne meg, és nem is történik meg. A zsidókkal azonban minden évben, minden héten megtörténik, és mi már oly természetességgel várjuk, akár a napnyugtát.

Szomorú ez, de több is annál. Annak jele, hogy a svédországi zsidó kisebbség elveszítette a kormányba vetett hitét, és egyáltalán nem remél változást. Bármely társadalom szövete lebomlik, ha megszűnik a kormáby és a polgárai közti bizalom. Ha az emberek kételkedni kezdenek abban, hogy az állam mögöttük áll, akkor nem is fog mögöttük állni, amikor erre szükség lesz, és attól fogva már nem nép lesznek a földjükön, hanem valamely nép valahol, egy helyen.

flaggor.jpg

Minden nap nézem a híreket és látom, hogy újabb ország fordul ellenem, kiált ki engem ellenségnek egy olyan helyen, amit hazámnak hívok. Többé nem bízom a kormányban vagy annak küldöttjeiben, hogy megvédenek engem vagy az enyéimet, és az újságíró, akit azért foglalkoztatnak, hogy igazat mondjon, inkább meséket mesél, politikai előnyök kedvéért ferdít.

Mi, zsidók segítettünk felépíteni Svédországot, s annak integráns része voltunk közel háromszáz évig, mégis idegenekként kezelnek bennünket ezen a földön, sőt ellenségként, amikor ez a többségnek úgy tetszik. Ez nem pusztán immorális, de mélységesen hűtlen viselkedés is, amelynek aggasztania kéne a nem-zsidó svédeket, mivel mi szimptómái vagyunk egy nagyobb hiányosságnak egy országban, amely a lelkét keresi.

Svédország a háborúban politikai célszerűségre alapozva állt át egyik oldalról a másikra és bújt a hamis semlegesség mögé, hogy pénzszekrényeket töltsön meg és homályos üzleteket üssön nyélbe. Nem sok változott, és az ország továbbra is minden színben, minden oldalon játszik, jóllehet mi, zsidók valahogy az összes politikai és társadalmi felállásban a vesztes szerepében találjuk magunkat. A riport láttán jöttem rá, hogy Svédország létrehozott egy tökéletes kört, amelyben bírálja, démonizálja és kiközösíti a zsidókat, míg annyira el nem idegenedünk a svéd társadalomtól, hogy a ránk ragasztott sztereotípiák előbb vagy utóbb valóra válnak.

310.jpg

Svédország Kapitány. Hogy ez milyen toleráns!

Olyannyira hozzászoktunk ehhez a bánásmódhoz – a hazugságokhoz, a torzításokhoz, az Izrael-ellenes és zsidóellenes riportok folyamatos özönéhez –, hogy most már túl érzéketlenek vagyunk ahhoz, hogy érezzük a felháborodást, amit ki kéne váltsanak. Miközben azt a gázai riportot néztem egy nem-zsidó társaságában, s láttam a megdöbbenését, valamint azt, hogy az ő valóságát az enyémmel összehasonlítja, látnom kellett azt is, mennyire rossz lett az én valóságom, és mely anomáliákra hivatkozom úgy, mint a sajátjaimra. A barátom reakciója egészséges volt; olyasvalakitől jött, aki ennek az országnak a részének érzi magát, és ha úgy érzi változásra van szükség, meg is követeli azt. Ez az állampolgárság, ez a hovatartozás, én meg kezdek úgy gondolkodni, hogy zsidóként nekem nem is igazán jutott ki egyik sem.

Annika Hernroth-Rothstein


vissza

facebooktwitteremail