A tömeggyilkos borsóleves

Háromrészes dokumentumfilm mutatja be a hírhedt „pea sup fog” történetét. Azok a britek, akik akkoriban fiatalságukat élték, ma már nosztalgiával tekintenek vissza arra az öt decemberi napra, de rengetegen szeretteikre emlékeznek. A nemrég napvilágra került dokumentumok szerint tizenkétezren haltak bele a borsóleves-ködbe, és százezerre volt tehető a légzőszervi megbetegedések száma.

Büdös volt, mocskos, fekete és savas. Védekezni nem lehetett vele szemben, behatolt mindenhová.

18v257800sj1mjpg.jpg

Az ipar silány minőségű szenet használt

A füstköd fogalma nem volt ugyan ismeretlen akkoriban – 1930-ban Belgiumban a Meuse völgyében, 1939-ben az amerikai St. Louisban, 1948-ban pedig a pennsylvaniai Donorában éltek át a lakosok szmogot, ám ezeknek összesen sem volt száz halottjuk. A Nagy Szmogról sokáig azt tartották, négyezren pusztultak bele, ám ma már tudjuk, hogy legalább háromszor annyi volt az áldozatok száma.

A halálos homály december 5-én, délután három óra körül szállt le London metropoliszára, hogy öt napig ki se engedje markából. A karácsony előtti nagy bevásárlási roham időszaka volt ez, amikor boldog-boldogtalan az utcákat rótta. Az anticiklonnal, szélcsenddel és hideg idővel találkozó szennyezőanyag, aminek java részéért az elégetett szén volt a felelős, vastag réteget képezett a főváros felett.

Néhány méternél tovább nem lehetett látni, ám csakhamar a súlyosabb következmények is nyilvánvalóak lettek.

A mozi első része

London az 1200-as évek óta szenvedett a rossz levegőtől, ami az 1600-as évekre elviselhetetlenné vált, a Great Smog azonban a város történelmének eddigi legnagyobb környezeti katasztrófája, amely drasztikus változtatásokhoz és a négy évvel később elfogadott Clean Air Acthez (Tiszta Leveg Törvény) vezetett.

Miután a tél hidegebb volt a megszokottnál, a londoniak jobban megpakolták széntüzelésű kályháikat és kazánjaikat. Ez a szén azonban már nem a megszokott minőség volt, hanem a második világháború után még mindig tartó ínség hitvány, exportra alkalmatlan, nagy kéntartalmú szene, ami jókora mennyiségű kéndioxidot termelt égés közben. Ráadásul akkoriban még jó néhány széntüzelésű erőmű is működött a város belterületén, köztük a Pink Floyd lemezborítója által halhatatlanná tett Battersea erőmű, amely utoljára 1983-ban szolgáltatott áramot (e sorok írásakor luxuslakások kaphatók benne, 420 ezer fonttól egészen 8,3 millió fontig, de havi 2200 fonttól bérelni is lehet itt ingatlant. Ezt se sokan hitték volna akkoriban).

p03cpymh.jpg

Battersea Power Station

A Battersea-ben üzemeltek ugyan a kor műszaki szintjének megfelelő szűrőberendezések, ezek azonban csak fokozták a kárt: csökkentették ugyan a koromkibocsátást, ennek ára azonban az újabb kutatások szerint valószínűleg a kéndioxid-kibocsátás megnövekedése volt.

De a Battersea-n kívül csúcsüzemben ontotta magából a mérgező füstöt a fulhami, a bankside-i és a Kingston upon Thames-i erőmű is, egyenként napi ezer tonna korommal, 140 tonna sósavval, 14 tonna fluorvegyülettel 370 tonna kéndioxiddal és 800 tonna kénsavval kedveskedve a lakosságnak.

Második rész

A széntüzelésű kályhákon és az erőműveken kívül a „borsólevest” alaposan sűrítették a vasúti közlekedésben akkoriban még többségben volt gőzmozdonyok, a dízelüzemű autóbuszok, valamint a tény, hogy nem sokkal korábban számolták fel a londoni villamosközlekedést. Az Európa felől fújó szelek, amelyek a Ruhr-vidék és a Benelux-államok teljes ipari légszennyezését előzékenyen áthordták a Csatornán, ugyancsak nem könnyítették meg a helyzetet.

A szélmentességet biztosító anticiklon december 4-én telepedett Londonra, egy melegebb búra alá rekesztve a hideg levegőt. Ennek huszonnégy órán belüli végzetes következménye volt a leszálló köd, ami szétválaszthatatlanul összekeveredett az említett komponensekkel. Sárgásszürke színe miatt kapta a „borsóleves” becenevet, és csakhamar milliók kezdtek harákolni és köhögni.

_64589737_64589734.jpg

A közlekedési káoszon fáklyákkal is próbáltak úrrá lenni, hátha a tűz fénye jobban áthatol a ködön

London ugyan korábban élt már át egy-két kisebb szmogot, az azonban mindenkit megdöbbentett, hogy vak ember módjára kénytelen araszolni, mert semmit nem látni. A járművek is csak kúsztak-másztak az egyméteres látótávolságban. A tömegközlekedést hamarosan le is kellett állítani, csak a metró járt. A mentők is leálltak, aki kórházba akart jutni, az magára vagy hozzátartozóira volt utalva. Miután a szmog az épületekbe is bekúszott, a színházak és a mozik is beszüntették a műsort, hiszen mit sem lehetett látni a darabból vagy a filmből. Sportesemények megtartása szóba se jöhetett. Éjszaka még botorkálva sem lehetett közlekedni, mivel az akkor üzemelő utcai világítás fénye még a járdáig se hatolt le. Aki be tudott szerezni maszkot, abban járt. London életét még a német Blitz sem bénította meg ennyire.

A vonatok „hallás után” közlekedtek. A sínre helyezett patronok robbantak a kerekek alatt, és a robbanások száma tájékoztatta a mozdonyvezetőt, merre jár és mennyire kell lassítania.

Pánik nem volt – a hidegvérű londoniakat még a Blitz sem tudta kihozni béketűrésükből –, pedig a gyerekek és az idősek voltak a két legveszélyeztetettebb korosztály, amelyből a legtöbb áldozatot szedett a szmog. Sokan meghaltak azok közül is, akik eleve asztmában vagy más légzőszervi megbetegedésben szenvedtek. Egy előzetes, soha be nem fejezett jelentés arra tett kísérletet, hogy a történteket influenzajárványnak állítsa be. Sir Winston Churchill második kormányának statisztikája négyezer halálos esetet írt a füstköd számlájára, de Lipton alezredes már két évvel később hatezer halottról beszélt az Alsóházban.

Harmadik rész

A mai ismereteink szerint legalább 12 ezer halálos áldozatot követelő szennyezés fordulópontot jelentett a környezetvédelemben, és egyenesen vezetett a hetvenes évek erőteljes zöld mozgalmainak megjelenéséhez. Új jogszabályok láttak napvilágot, az iparban korlátozták az erősen szennyező tüzelőanyagok számát, a fekete füst kibocsátása pedig be lett tiltva. Elterjedt a gázzal, villannyal vagy olajjal működő központi fűtés, amelynek hatékonysága az Angliában élő külföldi számára enyhén szólva kérdéses (mint Stephen King megemlékezik róla egyik regényében: az angolok úgy képzelik el a központi fűtést, hogy reggelente az embernek a vizeletével kell felolvasztania a jeget a vécécsészében), a levegő minőségére gyakorolt jótékony hatása azonban vitathatatlan.

A szmog tíz évvel később, 1962 decemberében ismét lecsapott, most azonban csak három napig tartott, és a halottak száma száz körül járt, nem pedig tízezren felül.


vissza

facebooktwitteremail