2,6 millió font használt bankjegyekben

Vannak bűncselekmények, amelyek legendássá válnak akkor is, ha kudarcnak minősülnek, s bűnözők, akik legendává lesznek, bár kétséges, hogy megérdemelték-e ezt a nimbuszt. A Kroki Moziban továbbra is a hatvanas évek: a cambridge-i szovjet kémek és az 1966-os világbajnoki győzelem ellentmondásai után következik 1963. augusztus 8-a, a Nagy Vonatrablás és ami azután jött.

Más világ volt. Egy közönséges, Glasgow-ból Londonba tartó vonat több mint két és félmillió fontot szállított kis címletű, használt bankjegyekben anélkül, hogy bármilyen különösebb védőintézkedéseket lépettek volna életbe. A szállítmány nem volt titkos, akit érdekelt, az mind tudhatta, hogy a megviselt bankókat megsemmmisíteni viszik, úgy, hogy még csak egy fegyveres őr sincs a szerelvényen.

Reynolds, centre, with his accomplices Buster Edwards, Tom Wisbey, Jim White, Roger Cordrey, Charles Wilson and Jim Hussey in 1979.jpg

Reynolds középen, bűntársa egy részével 1979-ben: balról Buster Edwards, Tom Whisbey, Jim White, Roger Cordrey, Charles Wilson és Jim Hussey egy róluk szóló könyvvel

A mai ésszel felfoghatatlan gondatlanság a régi Anglia hagyományaiból, erkölcseiből és – mondhatni – morális elvárásaiból eredt, ugyanúgy, mint az a tradíció, hogy a bobby, a londoni rendőr nem hord lőfegyvert, hiszen aligha akadhat olyan elvetemült angol bűnöző, aki pisztolyt emelne rá. Ilyen persze mindig akadt, de azt az alvilág azonnal ki is közösítette. Mármint akkoriban.

A milliókat érő szállítmány – mai értékén olyan ötvenmillió font – esetében is az a filozófia működött, ami a becsületességet helyezi előtérbe; ami azt a jogos kérdést teszi fel, hogy miért nyúlna valaki a máséhoz; ami egy társadalom működése előfeltételének tekinti a törvénytiszteletet; és ami nem feltételezi, hogy tucatnál is több ember szervezett rablóbandába tömörüljön használt bankjegyek megkaparintása érdekében.

A technikai adottságok is mások, mondhatni, kőkoriak voltak jó fél évszázada. Ma komoly előképzettség kell ahhoz, hogy valaki be tudjon jutni a vasúti forgalomirányítás számítógépes programjaiba, és képes legyen manipulálni a szemafor működését; de ha mégis megtörténik, a vonatközlekedés leáll, azonnal helikopteres kommandók indulnának a helyszínre, és a szerelvény magasan képzett fegyveresei is pillanatok alatt készen állnának a harcra.

1963. augusztus 8-án, a buckinghamshire-i Mentmore közelében lévő Bridego vasúti híd közelében azonban senki nem fogott gyanút a tilos jelzésre. A pénzvonat egyszerűen megállt, és különösebb ellenállás nélkül hagyta magát kirabolni. A pénz zöme soha nem került elő.

Következzék a dokumentumfilm, alább pedig a Nagy Vonatrablás és annak legérdekesebb részletei.

Ki volt az Ulsteri Ember?

Jelenlegi tudomásunk szerint tizennyolcan álltak össze abból a célból, hogy a szállítmányra rátegyék a kezüket. A banda három tagjának csak a becenevét ismerjük, a valódit nem. Két tagról szinte semmit nem tudni, csak azt, hogy a zsákmányból nem úgy részesültek, mint a többi, mert azt tizenhat egyenlő részre osztották, és a maradékból a kisebb jelentőségű segítőket fizették ki. Öt embert – köztük az Ulsterman néven ismert tippadót, akinek valódi nevét csak rövid ideje tudjuk – sohasem fogtak el. A bandatagok betyárbecsületére jellemző, hogy azok, akik tudtak róla, évtizedeken át hallgattak a személyazonosságáról.

Patrick McKenna egy salfordi posta dolgozója volt. Személyazonosságáról az egyik vonatrabló beszélt először: Douglas Gordon Goody, egy évvel idén bekövetkezett halála előtt. Goody a szerencsésebb vonatrablók közé tartozott: a rá kimért 35 évből leült ugyan tizenkettőt, a rá következő harmincat azonban a dél-spanyolországi Mojacár városában töltötte saját bárja, a Kontiki üzemeltetésével. Az Observernek mondott el addig ismeretlen részleteket; beszámolóját a Guardian vette át kiegészítésekkel, mi is innen tallóztunk.

Belfast-born-postal-worke-011.jpg

Ez a kép maradt fenn a tippadóról, ő maga nyomtalanul eltűnt a részével

Elmondása szerint a belfasti születésű Ulsteri Ember úgy kezdte bűnözői pályafutását, hogy úttalan utakon marhákat csempészett Észak-Írország és a Köztársaság között. A bűntett idején 43 éves McKennát egy harmadik ember mutatta be 1963 elején az ugyancsak ír Goodynak. Négyszer találkoztak; McKenna ez alatt részletesen elmondta, hogyan működik a posta, és információi nélkülözhetetlennek bizonyultak ahhoz, hogy a rablók megszerezhessék a kazalnyi egy- és ötfontost, valamint némi tízshillingest. A rajtaütést eredetileg az augusztus hetedikei járat ellen tervezték; McKenna tanácsolta, hogy inkább a nyolcadikai vonatot rabolják ki, mert azon sokkal több lesz a pénz.

Goody csak McKenna nevét tudta, és azt, hogy hasonlított Frank Skinnerre, a korabeli ismert parodistára. Ez azonban már elég volt ahhoz, hogy lenyomozzák, ki lehetett a tippadó, aki annak rendje és módja szerint megkapta a részét, 150 ezer fontot (mai értékén kb. 2,8 millió font), azt bepakolta egy szürke Austin 10-esbe, és örökre kihajtott ebből a történetből. Ha még él valahol, a kilencvenhatodik évét tapossa.

A geng összeáll

Goody Bruce Reynoldsszal, Charlie Wilsonnal és Roy Jamesszel tárgyalta meg először a hallottakat.

Bár a közvélemény a sajtó kedvencét, Ronnie Biggset tartja a nagy vonatrablás vezéregyéniségének, a bandát valójában az első perctől fogva a nagy tapasztalatokkal rendelkező nehézsúlyú bűnöző, Reynolds vezette, aki azelőtt ült már egy börtönben Biggsszel.

reynolds-daly.jpg

Reynolds a feleségével, sógornőjével és sógorával

A 2013-ban elhunyt rablóvezér eredetileg újságíró akart lenni és iskoláit otthagyva kifutófiú lett a Daily Mailnél, de a biciklizés annyira megtetszett neki, hogy tagja lett egy félprofi csapatnak. Itt viszont bringakedvelő bűnözők is voltak, és a rossz példát követő fiú apró-cseprő tolvajlásokért, miegyébért többször is rövid időre a Wormwood Scrubs rácsai mögött találta magát.

Miközben a tisztességes társadalom számára elveszett, és sorra kapta a börtönbüntetéseket, az alvilág ranglétráján egyre feljebb hágott. A hatvanas évek elejére tekintélye kikezdhetetlenné vált. 1962-ben a Heathrow repülőtérről rabolt el 62 ezer fontot egy pénzszállító autóból, ekkor kiérdemelte a Napóleon becenevet. Aztán egy postavonatot támadott meg Swindonban, de ez a kaland csak 700 fontot eredményezett.

Reynolds már korábbról ismerte Jimmy White-ot, aki a vonatrabló banda legidősebb tagja lett, míg Buster Edwardsszal – a bokszolóval és éjjelibár-tulajdonossal, aki mellette volt a heathrow-i kalandban – Dél-London szadista gengsztereinek rettegett főnöke, Charlie Richardson klubjában találkozott.

richardson.jpg

A Richardson fivérek

A kábítószerben és pornóban utazó, brutális Richardsonék egyáltalán nem feleltek meg a korszak „úri bűnözőiről” szóló közfelfogásának. Csípőfogókkal rángatták ki áldozataik fogát, ujjakat vagdaltak le, és hathüvelykes kampósszögekkel szögezték a padlóhoz azt, aki túl sokat okoskodott.

Richardson mutatta be Reynoldsnak Goodyt is. Ezzel együtt volt a banda magja: a vezér, az információk birtokában lévő Goody, Jimmy White, Buster Edwards, valamint Charlie Watson, aki szintén ott volt Reynoldsszal Heathrow-n.

Ma már elfeledett tény, hogy Reynolds nem maga akarta végrehajtani a Nagy Vonatrablást, amelyre később nagy műveként – a rá jellemző szerénységgel „az ő Sixtusi kápolnájaként” – emlékezett. A swindoni fiaskó óvatosságra intette, és arra emlékeztette, hogy van már a szakmában vonatokra szakosodott geng, a South Coast Raiders, amelyek tagjai igazi specialistáknak mondhatták magukat ezen a téren. Reynolds eredetileg azt forgatta a fejében, hogy ők csak a Raiders besegítői lesznek. Ám közben a banda szinte magától összeállt, kiegészült Ronnie Biggsszel is, és Reynolds hamarosan tizenhat emberre – kipróbált bűnözőkre – számíthatott. Ekkor úgy döntött, mégiscsak ő kísérli meg a dolgot.

A TPO „Up Special” szerelvényen

Augusztus 7-én, este 6 óra 50-kor indult el a Glasgow Centralról a Travelling Post Office (Utazó Postahivatal – TPO) tizenkét kocsiból álló szerelvénye a londoni Euston pályaudvarra, fedélzetén hetvenkét postai dolgozóval, akiknek az volt a feladatuk, hogy az út során a postát szortírozzák, és a megfelelő küldeményeket az adott megállóban leadják.

tpo.jpg

Ezeket a pakkokat a megállóhelyeken lévő postahivatalokban szortírozták, elkerülve azt, hogy a vonatnak túl sokáig kelljen egy-egy helységben vesztegelnie. A szerelvény egyik vagonja fennmaradt, és ma a Nene Valley-i Vasút szabadtéri vonatmúzeumában látható a cambridgshire-i Peterborough-ban.

nene valley.jpg

A lényeg a szerelvény második kocsijában volt, postásnyelven ezt hívták HVP-nek, azaz High Value Packages-nek, igen értékes csomagokat tartalmazó kocsinak. Az „igen értékes” csomagok általában 300 ezer fontot képviseltek, ami abban az időben tekintélyes vagyonnak számított; de miután az előző hétvége Bank Holiday víkend volt, a HVP-kocsi azon a napon 2,5 millió fontnál nagyobb összeget szállított.

Mint a bevezetőben említettük: különösebb biztonsági intézkedések nélkül. A postai biztonságiak 1960-ban javasolták a HVP-kocsik riasztókkal való felszerelését, és a rá következő évben ez három kocsival meg is történt; az ablakokat berácsozták – mert addig még rács sem volt rajtuk –, de ezek nyílt terepen mit sem értek egy rablási kísérlettel szemben. Ráadásul a „biztonságos” HVP-kocsik abban a hónapban valamiért nem is voltak forgalomba állítva, így az „Up Special”-nek nevezett szerelvény második kocsija teljesen védtelenül közlekedett.

sr4920_600.jpg

Miért nem volt a szerelvényen rádió, amit segélyhívásra használhattak volna? Fontolóra vették ugyan a felszerelését, de aztán el is vetették – túlságosan drágának találták a megvalósítást.

A kirabolt vagont hét évig megőrizték mint bizonyítékot, majd egy norfolki roncstelepen porrá égették, nehogy a szuvenírvadászok rávessék magukat.

Ki bántalmazta a mozdonyvezetőt?

Hajnali három órára járt, amikor Jack Mills 57 éves mozdonyvezető, aki balszerencséjére a Crewe állomáson váltotta fel a vezérállásban kollégáját, a West Coast fővonalon megállította a szerelvényt, miután a szemaforok egyike a bedfordshire-i Leighton Buzzard és a buckinghamshire-i Cheddington között, a ledburni Sears Crossingnál sárgát, míg a második már tilosat mutatott.

mozdvez.jpg

Jack Mills, az angol munkásosztály jellegzetes képviselője

A szemaforokat a banda buherálta meg: egyszerűen egy kesztyűt ragasztottak a zöld jelzőre, míg a sárgát, illetve a pirosat rákapcsolták egy-egy hatvoltos Ever Ready elemre. A mozdony másodpilótája, a szintén Crewe-ban felszállt 26 éves David Whitby lemászott, hogy a legközelebbi telefonról felhívja a jelzőőrt, de nem lehetett – a kábeleket elvágták. Miközben visszafelé haladt a mozdonyhoz, az egyik rabló legyűrte, s a többiek már mindkét oldalon másztak fel a vezérállásba, hogy Millst is ártalmatlanná tegyék. A mozdonyvezető felvette a harcot, de semmi esélye nem volt a fiatalabb és erősebb bűnözőkkel szemben, akik egyike a nála lévő vasrúddal akkorát ütött a fejére, hogy a férfi félig öntudatlan állapotba került.

davidwhitby.jpg

David Whitby

Összebilincselték Whitbyvel – később mindkettejüket ebben az állapotban szállították be az aylesburyi Royal Buckinghamshire Kórházba, és csak órák múlva akadt egy ráérő rendőr, aki bement hozzájuk és kinyitotta a bilincset.

jackmills.jpg

A Millszel szembeni erőszak megkérdőjelezi a támadás Robin Hood-romantikáját

Millst tizennégy öltéssel varrták össze. Sohasem gyógyult fel sérüléseiből, így halála bizonyos értelemben emberölésnek, a Nagy Vonatrablás pedig rablógyilkosságnak minősíthető. A mozdonyvezető a következő év májusában visszament ugyan dolgozni, de csak kisegítő feladatokat láthatott el, majd övsömörrel betegállományban volt. Kétszázötven font kártérítést kapott, amiből nyilvános botrány lett, mivel a rivális lapok megszellőztették, hogy a Sunday Mirror 65 ezer fontot fizetett Ronnie Biggs feleségének, Charmian Biggsnek egy interjúért. Mills sztoriját végül a Daily Mail vette meg 34 ezerért, ami elég volt arra, hogy a mozdonyvezető egy kényelmesebb házba költözhessen. Nem sokáig élvezhette: a költözés után nem sokkal, 1970 februárjában tüdőgyulladásban és leukémiában elhunyt. A hivatalos halottkémi szemle nem talált közvetlen összefüggést a halál és a sérülés között.

jameshussey.jpg

James Hussey

Sokáig vita tárgya volt, hogy ki ütötte le a mozdonyvezetőt; az évtizedekig uralkodó vélemény szerint a már említett három bandatag egyike lehetett, akiknek a nevét sem ismerjük. Ronnie Biggs „Mr. Három” néven emlegette, Bruce Reynolds pedig Alf Thomasként. Reynolds szerint ezt az embert Jimmy White hozta, pontosan arra az esetre, ha nyers izomerőre lenne szükség. 2012. november 12-ig kellett várni arra, hogy egy James Hussey nevű alvilági figura – és nem a névtelen résztvevők egyike – bevallja, hogy ő volt a verőlegény. A Big Jim néven emlegetett Husseyt, mint több más tagot, a South Coast Raiderstől köcsönözték. Még 1963-ban lecsukták, tizenkét évet ült. Halálos ágyán, egy öregotthonban vallotta be, hogy ő ütötte le Millst.

Két és fél tonna pénz

A vonat rossz helyen állt meg: a 127-es számú, Bridego-nak nevezett – ma: Mentmore – vasúti hídon, vagy fél mérföldre a kiszemelt helytől. Oda kellett vinni, hogy a zsákmányt kényelmesen kirámolhassák. Számoltak ezzel, és le is szerződtették Ronnie Biggs egyik spanját, aki értett a mozdonyokhoz – de nem ehhez az akkoriban szupermodern, dízel-elekromos D-320-as típushoz, amely igencsak megelőzte a korát, és némi módosításokkal még a nyolcvanas években is vígan közlekedett. (Maga Ronnie Biggs pedig kizárólag azért volt ott, hogy az általa hozott, és most hasznavehetetlennek bizonyult mozdonyvezetőt felügyelje.) Mindenképp magához kellett téríteni Millst annyira, hogy a vonatot el tudja vezetni az előre kinézett helyre, ahol a villanypóznák közé egy fehér lepedőt feszítettek ki, hogy jól látható legyen. Biggs és a banda mozdonyvezetője gyalogosan előrement a várakozó teherautóhoz, hogy ha majd a vonat odaér, segítsenek felpakolni a leadott pénzeszsákokat.

zsakpoenz.jpg

A vonat ezután a kiszemelt helyre gurult, ahol nekiláttak a HVP-vagon kifosztásához, amelyben a háromtagú postáskülönítmény (Leslie Penn, Joseph Ware és John O'Connor) főnöke Frank Dewhurst volt. Rajtuk kívül még a kocsiban tartózkodott Thomas Kett, a vonat helyettes kalauza a Carlise-Euston viszonylaton. Dewhurst és Kett ellenállást tanúsítottak, mire ők is megkapták a magukét a vasdoronggal – szerencsére most nem történt súlyosabb sérülés –, majd mindenkinek arccal lefelé a padlóra kellett feküdnie. Melléjük fektették az összebilincselt mozdonyvezetőket is.

gtre.jpg

Mind a százhuszonnyolc zsák átvándorolt bő negyedóra alatt a várakozó teherautóra; a rablók láncban adogatva pakolták fel horribilis, két és fél tonnányi zsákmányukat az Austin Loadstarra, ami mellé – az esetleges szemtanúk megtévesztésére – két Land Rovert is használtak, mind a kettőnek ugyanaz volt a hamis rendszáma: BMG 757A. A teherautó és a terepjárók egyike ma az alfordi (Aberdeenshire) Grampian Transport Museumban tekinthető meg, a Nagy Vonatrablás emlékét őrző kiállítás részeként.

austinloadstar.jpg

Ez a teherautó vitt két és fél tonna papírpénzt

A sajtóban megjelent híradások szerint 2 millió 631 ezer 684 font volt a zsákmány. A rendőrségi nyomozás szerint ennél valamivel kevesebb, 2 millió 595 ezer 997 font és tíz shilling.

labndroi.jpg

A kamu rendszámmal ellátott Land Roverek egyike

A banda mellékutakon hajtott a zsákmánnyal Oakley és Brill közé, a Leatherslade Farmra, ahová hajnali fél ötkor érkeztek meg. Az elképzelés az volt, hogy meglapulnak, majd kivárják, míg a hajsza kiadja első dühét, és elcsendesedik. Mint arra a film is rámutat, a lépés végzetes volt. Ha Londonban tűnnek el, valószínűleg sohasem találják őket. Egy egész rablóbanda felbukkanása a csendes és békés vidéken azonban nem maradhatott észrevétlen.

A farmházban első dolguk volt inni a sikerre, azután a hatalmas kazal pénzt tizenhat 150 ezer fontos adagra osztani, ami – tekintetbe véve, hogy egy- és ötfontos, valamint tízshillinges bankókról volt szó – nem kis feladatnak bizonyult. A Royal Maillel ellentétben ők nem sajnálták a pénzt rádióra, amit a rendőrség hullámhosszára hangoltak be.

Menekülés a búvóhelyről

A rendőrség elég hamar lépett. A rablók hiába vágtak el a tett helyszínén minden telefonkábelt, az egyik vasutas elkapott egy Cheddingtonba tartó tehervonatot, bement Sears Crossingba és onnét fellármázta a hatóságokat. A banditák így hamarosan hallhatták az első rendőrségi híradást: „Rablást követtek el, és soha nem fogjátok elhinni – a vonatot lopták el!”

Leatherslade Farm at Oakley Buckinghamshire, where the Great Train Robbers hid.jpg

Leatherslade Farm

Megtudták, hogy a rendőrség úgy saccolja, a rablás színhelyétől számított 30 mérföldön belül kell lenniük – és csakugyan körülbelül huszonnyolc mérföldre voltak. A becslést az egyik megfélemlített postás vallomására alapozták, aki elmondta a rendőröknek, hogy a rablók rádörrentek: fél óra hosszat ne merjenek moccanni. Ennyi idő alatt pedig körülbelül harminc mérföldes távolságra lehet eljutni.

Csütörtök hajnalban zajlott a rablás; úgy tervezték, vasárnap hagyják el a farmot. Miután azonban rájöttek, hogy a rendőrség a helyieket is beszervezi, kezdték belátni, hogy óriási bakot lőttek a Leatherslade Farmmal, és elhatározták, hogy már másnap meglépnek onnan. Ám most már sem az Austint, sem a Land Rovereket nem használhatták, hiszen azokat látták a postások és a mozdonyvezetők. A Leatherslade Farmot a bandának megszerző Brian Field – annak az ügyvédi irodának a titkára, ami egy korábbi büntetőügyben Goody védelmét ellátta – csütörtökön eljött a részéért, és magával vitte Roy Jamest, az Austin teherautó sofőrjét Londonba, hogy járműveket szerezzen. Bruce Reynolds és sógora, John Daly megkapták az autókat, egyik Jimmy White-é lett, a másikkal Reynolds, Dally, Biggs és haszontalan mozdonyvezetője menekült. Field és a felesége, valamint Marknak nevezett segédjük furgonokon vitte Field otthonába a többieket. A farmházat, bár amennyire lehet, azt megszabadították az ujjlenyomatoktól, és Field feladata lett, hogy gyújtsa fel.

Azonban nem tette ezt meg.

charliewilson.jpeg

Charlie Wilson

Mikor erre a többiek rájöttek, Charlie Wilson – alvilági nevén Charlie Chas, ugyancsak a South West Gang vendégjátékosa, az akció egyik fő szervezője és pénztárosa – dühében ott helyben meg akarta gyilkolni Fieldet, de a többiek közbeléptek. Már arra készültek, hogy visszamennek az épületbe és maguk gyújtják fel, de a rendőrség közben már odaért a lakossági bejelentések nyomán.

Gazdálkodj okosan!

Malcolm Fewtrel, a buckinghamshire-i Criminal Investigation Department (CID) főfelügyelője hajnali ötkor érkezett a tetthelyre, hogy a helyszínelést felügyelje, majd a cheddingtoni állomásra ment, ahová időközben a szerelvényt vitték és a postások kihallgatása folyt. Fewtrell az ügy súlyára tekintettel a Scotland Yardot is bevonta a nyomozásba, ahol George Hatherillt, a C osztály parancsnokát és Earnie Millen főfelügyelőt, a Flying Squad – Repülő Osztag – első emberét mozgósították, valamint Gerald McArthur főfelügyelőt és John Pritchard őrmestert azonnal a buckinghamshire-i CID rendelkezésére bocsátották.

Malcolm Fewtrell.jpg

A posta tízezer fontos jutalmat ígért a nyomravezetőnek. A lakosság kihallgatása gőzerővel folyt, és egy pásztor tippje nyomán egy őrmester és egy tizedes öt nappal a rablás után, augusztus 13-án, kedden megjelent az addigra elhagyott farmon. Megtalálták a sebtiben sárgára átfestett Austin Loadstart és az egyforma rendszámú Land Rovereket, nagy mennyiségű élelmet, hálózsákokat, ágyneműt, a postazsákokat, bankjegykötegelőket, valamint egy Gazdálkodj okosan!-t, amivel a rablók alighanem az időt akarták agyonütni, amikor még hosszabb ott-tartózkodásra számítottak. Használták így is egyszer-kétszer, de nem játékpénzzel, hanem valódival.

És maradtak ujjlenyomatok is, bármennyit fáradoztak az eltüntetésükkel. Az egyiket egy ketchupos üvegen, a másikat a társasjátékon rögzítették.

Ernie Millent, a Flying Squad vezetőjét Hatherhill helyettesévé léptették elő, így ebben az ügyben Tommy Butler főfelügyelő válotta fel, aki hattagú nyomozócsoportot állított össze, és megszállta a Leatherslade Farmot.

tommybutker.jpg

Tommy Butler

Tommy Butlert nevezték „Egynapos Tommynak” a gyorsaság miatt, amivel az ügyeit felgöngyölítette, hívták Mr. Flying Squadnek is, ravaszsága folytán pedig a Szürke Farkas becenevet érdemelte ki. A Scotland Yardnak ez a legendája a rendőri munka fanatikusaként sohasem nősült meg, az anyjával élt, így minden idejét szenvedélyének szentelhette.

Az áttörést mégis Millen hozta meg, pontosabban szólva egy ügyvéd, akivel egy exkluzív West End-i klubban folytatott eszmecserét. Sem Millen, sem új főnöke, Hatherill nem fedte fel soha, ki volt az. Az ügyvéd egyik védencét nem sokkal a rablás előtt csukták le, és remélte, hogy kiszabadul, ha beszél. Nem pontosan tudta a neveket, de egy második informátor – egy nő – által szolgáltatott adatok kitöltötték a hézagokat. Tizennyolc név került a nyomozók el, ezek tulajdonosait kellett összevetni a farmon talált ujjlenyomatok gazdáival.

Justizmord és ítéletek

Sajnos Hatherill és Millen olyan szerencsétlen döntést hoztak – amit Tommy Butler ellenzett –, hogy a szóba jöhető és körözött gyanúsítottak képét jelentessék meg a sajtóban; az illetők erre úgy eltűntek, mint az aranyóra. Legtöbbjüket azonban mégis elfogták.

Elsőként Roger Cordrey került horogra, a South Coast Raiderstől kölcsönzött elektronikai szakember, aki megmanipulálta a szemafort. A haverjával, William Boallal közösen lakott egy bournemouthi bérlakásban, és azért jelentették fel őket, mert kibéreltek egy garázst és a bérleti díjat három hónapra előre fizették ki – használt tízshillingesekben. William Boalnak a világon semmi köze nem volt a rabláshoz. A brit jogszolgáltatás ritka, de kiadós justizmordjaként ennek dacára huszonnégy évre ítélték, és a börtönben halt meg 1970-ben. A jusizmordot a rendőrség később elismerte, de Boalon ez már mit sem segített.

cordrey.jpg

Roger Cordrey

1963. augusztus 16-án két járókelő egy pénzzel teli aktatáskát, egy kézitáskát és egy tevebőr táskát talált Dorking Woodsban. Only in England: értesítették a rendőrséget, amely átfésülte a környéket és egy negyedik pénzestáskát is talált a közeli susnyásban. Összességében vagy százezer font lett meg, valamint a tevebőr táskából előkerült egy számla, amit a Cafe Pension étteremben állítottak ki a német Alpokban, a Sonnenbichel fogadóban, bizonyos Herr és Frau Field nevére. A pénzt Field családtagjai szórták el, hogy a bizonyítéktól megszabaduljanak...

Amikor Fewtrell és McArthur értesültek a felfedezésről, azonnal tudták, hogy csakis Gordon Goody ügyvédeinek titkáráról, Brian Fieldről lehet szó, aki a Leatherslade Farm megvételében közreműködött. Az Interpol segítségével hamarosan meg is bizonyosodtak arról, hogy Brian és Karin Field csakugyan megszálltak 1963 februárjában a Sonnenbichel fogadóban. Briant és a főnökét letartóztatták. A rendőrség hamarosan begyűjtötte Roy Jamest, Ronald Biggset, Jimmy Husseyt és John Dalyt, majd a banda számos tagja horogra akadt, és 1964-ben sorra szabták ki rájuk az ítéleteket.

Az ügy új fordulatot vett, amikor Charlie „Chas” Wilson három perc alatt megszökött a birminghami Winson Green börtönből, és két hétre rá már Párizsban plasztikáztatta át az arcát, 1965 novemberében pedig Mexico Cityben volt Bruce Reynoldsszal és Buster Edwardsszal együtt, akiknek ideiglenesen ugyancsak sikerült meglépniük az igazságszolgáltatás elől.

ronniebiggs.jpg

Ronnie Biggs is lefarolt

Tizenegy hónappal Wilson szökése után Biggs lépett meg a Wandsworth börtönből. Ma már mosolyogtató – de egy bútorszállító teherautó parkolt a börtönfal előtt, amelyen létrát dobtak át. Biggset három másik rabtársa is elkísérte a szabadságba. Akárcsak a rablásnál, most is bebizonyosodott, hogy a bűnözéssel szemben a naivitás, a régi, gentlemanlike módszerek nem működnek, a hatóságoknak sokkal magasabb fokozatra kell kapcsolniuk, ha versenyben akarnak maradni a mindenre elszánt alvilági figurákkal. Két szökevényt később elfogtak, ám Biggs és a negyedik ember nagy pénzek fejében szintén eljutottak egy párizsi plasztikai sebészetre. Wilson és Biggs szökése azt jelentette, hogy immár öten vannak menekülőben az elkövetők közül, és ez minden eddiginél komolyabb erőfeszítésre sarkallta a Scotland Yard bulldogját, Tommy Butlert.

A szökevények külföldön voltak, kivéve Jimmy White-ot, aki a UK-ben bujkált. Ebben nagy tapasztalata volt a kitanult lakatosmester-tolvajnak, hiszen már a rablás előtt is tíz éve bujkált. Elképesztő tehetsége volt ahhoz, hogy a hatóságok számára láthatatlanná váljon. Most azonban balszerencséje volt. Brian Field rokonai a százezer fontot érő poggyászt egy mérföldre dobták el attól a helytől, ahol White egy lakókocsit vett, aminek a panelei közé harmincezer fontot dugott el. 1966-ig így is győzte, de aztán Littlestone-ban elkapták. Akkor már csak nyolcezer fontja maradt, a többit elköltötte. Tizennyolc évet kapott.

Buster Edwards családostul Mexikóba ment, hogy csatlakozzon Bruce Reynoldshoz, de 1966-ban önként hazatért, így csak tizenöt évet kapott.

Charlie Wilson Francia-Kanadába, Montrealba ment és Ronald Alloway néven élt feleségével és három gyerekével. Exkluzív golfklub tagja lett és társadalmi szerepet vállalt a helyi közösségben. A Scotland Yard akkor jött rá, hol bujkál, amikor óvatlanul meghívta karácsonyra a sógorát. Kivártak abban a reményben, hátha elvezeti őket Reynoldshoz. 1968 januárjában aztán Tommy Butler érte ment.

REYNOLDS3-obit-videoLarge.jpg

Reynolds feladta

Reynolds 1964. június 6-án érkezett Mexikóba, felesége és fia pár hónap után követték, amikor a rendőrség már nem figyelte őket annyira. Egy évre rá Buster Edwards és a családja is felbukkant Mexikóban, bár nekik nem tetszett az ország, és azt tervezték, hogy egy nap hazamennek Angliába. Charlie Wilson hathetes látogatást tett náluk. Edwardsék aztán hazamentek, Reynolds pedig Kanada mellett döntött. A részesedésük nagy hányada ekkorra már odalett. Könnyen jött pénz könnyen megy. Reynoldsék végül – teljes joggal – veszedelmesnek ítélték Montrealt, így továbbmentek Vancouverbe, onnan a Francia Riviérára, Nizzába. Biggs akkor már Ausztráliában volt, Reynolds azonban nem kívánkozott oda, és pénzszűkében inkább a hazatérést és a büntetést fontolgatta. Rövid ideig tartózkodhatott a dél-angliai Torquayben, mielőtt Tommy Butler fülön csípte.

Douglas-Gordon-Goody--011.jpg

Gordon Goody Spanyolországban lelt békére

A bandavezér tíz évet ült, kiszabadulása után pedig Gordon Goody hóna alá nyúlt, és sikeresen talpra is állította, így tudott Goody Spanyolországba kötözni. 2013-ig élt, 81 évesen halt meg.

ronniebiggs2.jpg

Biggs fenékig kiélvezte az életet

A legkalandosabb életút Ronnie Biggsnek jutott osztályrészül, aki 1970-ben elváltoztatott arccal Ausztráliába ment, építési vállalkozóként dolgozott, és harmadik gyereke is született a feleségétől. Miután azonban az Interpol élénken érdeklődött iránta, Rio de Janeiróba szökött, és Brazíliának nem volt kiadatási egyezménye Nagy-Britanniával. Biggs zajos sztáréletet folytatott, három agyvérzése is volt, mígnem 2001 májusában, 71 évesen ő is önként hazatért Angliába, mondván, minden vágya, hogy „besétálhasson a Margate kocsmába, mint egy angol ember, és rendelhessen egy pint sört”. Erre nem kerülhetett sor, mert már a repülőtéren letartóztatták, és ami az ítéletéből hátra volt a szökésekor, azt le kellett töltenie. Jack Straw belügyminiszter a rab „teljes javíthatatlanságára” hivatkozva nem adott neki kegyelmet. 2009-ben azonban egészségi állapota folytán mégis szabadlábra helyezték. 2013 decemberében halt meg egy idősek otthonában.

ronnibiggstolókocxsi.jpg

Biggs Reynolds temetésén

E sorok írásakor a Nagy Vonatrablás legtöbb főszereplője már halott. Csak Tommy Wisbey és Bob Welch vannak életben, akiket a South Coast Raiders adott kölcsön Reynoldsnak mint „izomerőt” szükség esetére. A még életben lévő vonatrablók az utóbbi években mindig összejöttek, ha egy bűntársukat temették. Wilon 1990. május 10-i temetésén még ott volt Bruce Reynolds, Roy James (aki össze is veszett az újságírókkal, hogy mit tátják ott a szájukat), Edwards, Welch (aki mankón érkezett) és White (aki most is értett ahhoz, miként maradjon láthatatlanul a háttérben). Edwards 1994-es temetésén azonban már csak Reynolds és Welch vett részt (Hussey, Wisbey és James börtönben voltak). Reynoldsot Welch és Biggs kísérte utolsó útjára; Goody, aki sohasem jött el Spanyolországból, nyilatkozatban gyászolta meg bűntársát.

feynoldstemetése.jpg

Reynolds utolsó útja

Brian Field, aki csak a farm megvételében közreműködött, magában a rablásban nem, előbb huszonöt évet kapott, ám fellebbezett, így másodfokon öt esztendőre ítélték, amiből négyet ült le. Karin ez alatt elvált tőle és hozzáment egy német újságíróhoz. Field 1979-ben, autóbalesetben halt meg.

Charlie Wilson ült a legtovább, és élete későbbi szakaszában is megmaradt a bűnözésnél. Ugyancsak Spanyolországba ment, kábítószerrel kereskedett, mígnem valakinek a pénzével nem tudott elszámolni. 1990-ben marbellai villájában lőtték agyon. Földi maradványait hazahozták, és a Streatham temetőben helyezték örök nyugovóra.

busteredwards.jpeg

Edwardson a virágok sem segítettek

Buster Edwards régi foglalkozásához tért vissza: virágárus lett a Waterloo állomás előtt. Életéből Buster címmel filmet készítettek, Phil Collinsszal a főszerepben. Ő is erőszakos halált halt: 1994. novemberében a garázsában felakasztotta magát. A virágárudát a családja üzemeltette tovább.

ronniebiggs3.jpg

Ronnie Biggs semmit nem bánt meg

Roy James, a banda legfiatalabb tagja, aki civilben motorversenyző volt, 1975-ös szabadlábra helyezése után visszatért ehhez a sporthoz, hamarosan azonban be kellett látnia, hogy kiöregedett belőle, ezért visszatért eredeti szakmájához, az ötvösmesterséghez. Az ő műve a trófea, amit a Forma-1-en minden évben átadnak, miután jól ismerte Bernie Ecclestone-t. De nem tudott a normális életbe visszahelyezkedni. 1993-ban rálőtt az apósára és súlyosan megsebesítette, a volt feleségét pedig majdnem megfojtotta, ezért újra rács mögé került. Szíve beteg volt, a börtönben hajtottak végre rajta tripla bypass-műtétet; 1997-ben kiengedték, de csaknem azonnal végzett vele az utolsó szívroham. 


vissza

facebooktwitteremail