Hogyan lett Anglia 1966-ban világbajnok?

A labdarúgást a Brit-szigeteken találták fel, az első nemzetközi meccset Anglia és Skócia játszotta egymás között, vébék jöttek és mentek, de a nyolcadikig kellett várni, hogy Anglia megnyerjen egyet. A diadal is felemásra sikeredett. Idén volt ötven éve.

Más, tipikusan angol sportokkal szemben a labdarúgás nem annyira a gyarmatokon terjedt el, hanem Európában és Latin-Amerikában, és a huszadik század első harmadában mindkét kontinensen épp oly jól értettek hozzá, mint az őshazában – ha ugyan nem jobban. Európában a magyarok, olaszok, csehszlovákok vitték a prímet, míg Dél-Amerika két nagy futballhatalma Brazília és Uruguay lett.

Az angolok úgy érezték, joggal várták el, hogy a sportág első nagy nemzetközi tornájának ők adjanak otthont. Miután az első VB rendezési jogát Uruguay kapta meg, sértődötten távol maradtak a megmérettetéstől, és hasonlóképp tettek a négy évvel későbbi római és az 1938-as párizsi torna alkalmából is. Ezt követően két focivilágbajnokság a második világháború miatt maradt el. Az angolok 1950-re már belátták, hogy ha továbbra is bojkottálják a négyvenkénti nagy futballünnepet, az részint nem vet rájuk jó fényt, részint így biztos, hogy soha nem vihetik haza a Rimet kupát.

worldcupwillie1.jpg

Az otthoni rendezés jogára – és a világbajnoki címre – 1966-ig kellett várniuk. A jogot 1960-ban nyerték el, a másik két pályázó Spanyolország és Németország voltak.

Nemzetközi bonyodalmak

Az olimpiákat korábban is beárnyékoló politika a labdarúgásra is kezdettől fogva alaposan rátelepedett, mindenekelőtt a fasiszta Olaszországban, ahol joggal láttak benne rendkívül hatásos propagandaeszközt a nemzeti érzelmek felkorbácsolásához. A hatvanas években azonban már nemzetközi konfliktusok is támadtak a sportág körül.

A selejtezőkre rekordszámban jelentkeztek az országok, összesen hetvenen, még úgy is, hogy az afrikaiak bojkottálták az eseményt. A FIFA döntése értelmében ugyanis Európából tíz csapat juthatott az akkor még tizenhatos döntőbe, Dél-Amerikából négy együttest vártak, ezzel szemben egész Észak- és Közép-Amerikából csak egyet, valamint Ázsiából is egyet. Afrikából egyet se.

A döntés oka az volt, hogy Afrikában abban az időben profi futball nem létezett. Napjainkban már erős tényezők az olyan csapatok, mint Kamerun, Ghána vagy Nigéria, de Togo is okozott már nagy meglepetést, és rendszeresen a várakozásnál jobban szerepel Algéria, Tunézia, Marokkó és sokan mások. Akkoriban azonban a kontinens egy része gyarmat volt, más része néhány éve szabadult fel – és maradt magára tengernyi megoldatlan gonddal. A hatvanas évek közepére már az éhínség is előrevetítette árnyékát, és rendszeresek voltak a mesterségesen összetákolt országokon belüli etnikai konfliktusok. Mindez nem kedvezhetett a focinak.

Az afrikaiak azonban mégis úgy érezték, megfosztották őket attól, ami nekik joggal jár, ráadásul az is bőszítette őket, hogy a FIFA-ból korábban kitiltott, a faji elkülönítés politikáját gyakorló Dél-Afrikát 1963-ban visszavették (jóllehet a selejtezőket nem a kontinensen, hanem az ázsiai-óceániai csoportban játszatták velük). Afrika azt akarta kicsikarni, hogy legalább egy ország mindenképp elnyerje a jogot, hogy játszhasson selejtezőt. Ez 1970-re sikerült is, de akkor még nem jutottak a 16-os döntőbe – négy év múlva azonban, Németországban Zaire – a mai Kongói Köztársaság – írhatott futballtörténelmet.

NK1.png

Az észak-koreai csapat tagjai a rájuk vigyázó titkosügynökökkel együtt örülnek az olaszok feletti, valóban szenzációs győzelem után

A sors fintora, hogy Ázsiából a semmiféle futballhagyománnyal nem rendelkező ultrakommunista Észak-Korea futott be a tizenhat közé, és Middlesbrough-ban 1:0-ra megverte az akkor kétszeres világbajnok olasz együttest. Nem jutott viszont a legjobb tizenhat közé az előző VB elődöntőse, Jugoszlávia és második helyezettje, Csehszlovákia.

Gólszegény továbbjutás egy gólszegény világbajnokságon

A VB szabályai szerint döntetlen esetén kétszer tizenöt perces hosszabbítás következett – ami a továbbiakat illeti, azt az időjárástól tették függővé, kivéve magát a döntőt, amelyről kimondták: ha százhúsz perc után is döntetlen marad az eredmény, újra kell játszani.

Meglehetősen baljós előjel volt, hogy a tornát megelőzően ellopták a fődíjat, a Jules Rimet-ről elnevezett kupát. Országos hajtóvadászat kezdődött, ami eredménnyel járt: a tolvaj valami oknál fogva újságpapírba csavarva a bokrok közé hajította a trófeát, amit egy Pickles nevű eb szimatolt ki. A FIFA közben már csináltatott egy másolatot arra az esetre, ha a műtárgy nem kerülne elő. A replika ma a manchesteri Angol Nemzeti Labdarúgó Múzeumban látható.

pickles.png

Pickles sajtókonferenciát tart a Rimet kupa fellelésének körülményeiről

Gólszegény világbajnokság volt, ami nem múlott az akkori szupersztárokon: Eusebión, Halleren, Bene Ferencen, a fiatal Beckenbaueren, vagy épp Geoff Hurstön, aki – a hivatalos eredmény szerint legalábbis – első ízben lőtt mesterhármast VB-döntőn. Az angoloknak nem volt fényes a menetelés. Uruguay akkoriban ugyan még az élvonalhoz számíthatta magát, de napjuk már jóval korábban leáldozott, mint az Aranycsapat romjain felépített magyar együttesé (ami szép eredmények után épp a szovjet csapattal szemben nem volt képes átlépni a saját árnyékát). Uruguay ellen az angol közönség semmiképp nem várt gól nélküli döntetlent. A dél-amerikai együttes így másodikként továbbjutott a legjobb nyolc közé, ahol azonban a németek, valamint Jack Finney angol sípmester várta őket. A németek egy négyest adtak a kétszeres világbajnok Uruguaynak, amely máig sérelmezi, hogy Finney elnézte Schnellinger kezezését, később pedig – amikor az uruk elveszítették a fejüket – Horacio Trochét és Héctor Silvát még le is zavarta a pályáról. Trochét úgy kellett a bírónak lelökdösnie, Hector Silva rendőri díszkíséretet kapott:

hector silva.jpg

A meccs összefoglalója:

Az angolok a gyenge kezdet után 2:0-ra verték a mexikóiakat és a franciákat is, így veretlenül, kapott gól nélkül végeztek a csoport élén, mindösszesen négy találattal jutva be a legjobb nyolc közé – ahová Észa-Korea is bejutott. Őket a legnagyobb esélyesnek tartott, Eusebióval felálló, csillogó-villogó játékkal gyönyörködtető Portugália verte ki minden idők egyik legjobb, 5:3-ra végződő meccsén. A portugálokban a futball nagy ígéretét, Európa braziljait látták – de a csapat azután évtizedekre eltűnt a VB-k történelméből.

Az argentin mumus

A németek a nyolcaddöntőben Svájcot kapták és simán le is iskolázták 5:0-ra, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva, Anglia ellenfele azonban az ősellenség Argentína lett. Ez a meccs sem lett kevéssé botrányos, mint az uruguayiak elleni.

Bár csak tizenöt évvel korábban találkoztak először, a győzelmet mindkét országban nemzeti ügynek tekintették.

A sportágat a tizenkilencedik században még mintegy tízezer főt számláló Buenos Aires-i brit közösség tanította meg az argentinoknak. Az első hivatalos argentínai focimeccs is brit belügy volt: 1867. június 20-án csapott össze a krikettklubban a White Caps és a Red Caps – huszonkét brit vasutas. Az argentin futball atyja Alexander Watson Hutton lett, aki először oktatott focit az országban a St. Andrews Scots Iskolában, és aki 1891-ben megalapította az argentin futballszövetséget. A legrégebbi klubok, mint a Rosario, a Newell's vagy a Quilmes, szintén brit alapításúak, és a River Plate-nek sem véletlenül van angol neve.

Ha Skóciát nem számítjuk, első külföldi csapatként az argentinok játszhattak a Wembleyben 1951-ben. Az angolok 2:1-re nyertek, a Buenos Aires-i visszavágón azonban 3:1-re kikaptak. Anglia ezt a meccset a mai napig nem hivatalos nemzetközi találkozónak tekinti, Argentina viszont hivatalosnak, és a FIFA is az utóbbi véleményen van. Egy argentin politikus így nyilatkozott a találkozóról: „Államosítottuk a vasutakat, most pedig államosítottuk a labdarúgást.”

Még 1953-ban játszottak egy újabb meccset, ami azonban 0:0-nál felhőszakadás miatt félbeszakadt. Az 1961-es chilei világbajnokságon az angolok 3:1-re verték a dél-amerikaiakat, akik első, mindkét fél által elismert győzelmüket 1964-ben ünnepelhették egy barátságos brazil tornán.

Zászlógyalázás

Pattanásig azonban 1966-ra feszült a helyzet. Argentína előtt ott volt a lehetőség, hogy a futball őshazájában, az uruk és a brazilok mellé feliratkozva világbajnok lehessen; Angliának pedig mindenképp meg kellett nyerni a tornát, hiszen az angol közvélemény más eredményt, mint a VB-győzelmet, semmilyen körülmények közt nem fogadott volna el.

Antonio-Rattin-sent off World Cup 1966.png

Rattín vitája Kleitleinnel

A meccs negatív hőse az argentin csapat megállás nélkül reklamáló kapitánya, Antonio Rattín volt, aki a német bíró, Rudolf Kleitlein rá vonatkozó figyelmeztetéseit is igazságtalannak tartotta – elsőre Bobby Charltonnal, másodjára Hursttel szemben szabálytalankodott --, így a játékvezető leküldte. Ebbéli elhatározásában a játékvezetők angol felügyelője, Ken Aston is megerősítette, aki bement a pályára, és felszólította a bírót, hogy zavarja le az argentin csapatkapitányt – ami persze olaj volt a tűzre, hiszen az argentinoknak senki többé nem tudta megmagyarázni, hogy nem volt ellenük angol-német összetűzés. Felnőtt nemzetközi meccsen addig a Wembleyben soha nem állítottak ki külföldi játékost.

Ekkor azonban botrányos dolog történt: Rattín nem volt hajlandó lemenni. Rendőrök küldték le a pályáról. Az öltöző felé ballagva Rattín megrángatta a felezővonalnál álló zászlót – egy Union Jacket –, amely tett már a Brit Birodalom nyílt meggyalázásának számított. Az argentin-angol futballháborúban átadták a nyílt hadüzenetet.

Rattin ebben a filmben mondta el évtizedekkel később álláspontját. Nem beágyazható, de ide kattintva megtekinthető

Tíz emberrel már nem bírták végig a nyomást az argentinok. A mérkőzést az angolok nyerték Hurst 80. percben esett fejesgóljával. Az argentin futballtörténelemben külön kifejezés született erre az egy meccsre: a robo del siglo – az évszázad lopása. Ők ugyanis azt állítják: Hurst lesen volt.

Alf Ramsey angol szövetségi kapitány annyira berágott a történteken, hogy megtiltotta a mezcserét a játékosoknak, később pedig, a sajtónak nyilatkozva, állatoknak nevezte az argentinokat. Az argentin sajtó válaszul királyi kalózként ábrázolta a VB kabalafiguráját, a World Cup Willie névre hallgató oroszlánt.

Két érvénytelen gól

A negyeddöntőbe így már csak európai csapatok jutottak. Anglia Portugáliával mérte össze az erejét. A meccset eredetileg Liverpoolban játszották volna, de miután a házigazda volt az egyik főszereplő, áttették a Wembleybe – akkoriban ugyanis a jegyekből származó bevétel még nem holmi elenyésző részét képezte a torna költségvetésének. Sokan a portugálokat tartották a meccs esélyesének, ehhez képest Bobby Charlton kettőt lőtt nekik, és öccsének, Jackie Charltonnak köszönhette az ellenfél a szépítést is, Jackie ugyanis kezezett a gólvonalon, amiért tizenegyes járt. A másik oldalon – ennek a meccsnek is bőven volt politikai jelentősége – az NSZK legénysége állította meg, ugyancsak 2:1-gyel, a menetelő Szovjetuniót. A portugálok a harmadik helyért a szovjetekkel mérkőztek – ismét csak 2:1 lett az eredmény.

Kilencvennyolcezren váltottak jegyet a Wembleybe, a döntőre, amely a mai napig a legvitatottabb döntőnek bizonyult.

Helmut Haller a tizenharmadik percben szerzett vezetést a vendégeknek, de a hazaiak gólzsákja, Geoff Hurst négy percre rá kiegyenlített, így a csapatok egálban fordultak. Ez is maradt az állás a 78. percig, amikor Martin Peters góljával már vezettek az angolok. Már a zsebükben érezték az aranyérmet, de a németek akkor is híresek voltak arról, hogy amíg a meccset le nem fújják, képesek gólt találni. Most is megtalálták, a 89. percben, szabadrúgásból, Wolfgang Weber által. Következhetett a hosszabbítás.

És Hurst híres-hírhedt gólja

A tény az, hogy a kapura bikázott labda lepattant a felső lécről, de nemhogy teljes terjedelmével nem volt teljesen benn a kapuban („cross the goal line, with its full diameter behind the full width of the line”), hanem a gólvonalra pattant. Még a krétacsík is porzott. Létezik olyan szögből felvett képsor, amely csalókán azt mutatja, hogy a labda benn van – erre hivatkozik az angolok többsége –, de az összes többi film és fénykép másként tudja. Nem volt benn, legfeljebb az árnyéka, az is csak addig, amíg földet nem ért.

world-cup-1966-geoff-hurst-goal-england_3395695.jpg

Hurst bedurrantott egy harmadikat is. Ez kétségtelenül benn volt – ám ezzel más baj van. Miközben a csatár a kapu felé robogott, az eredeti felvételen látni lehet, hogy legalább három civil is fut a pályán vele együtt. A pályán a játékosokon és a bírón kívül játékidőben senki nem tartózkodhat, nemhogy emberek, még idegen tárgy sem lehet ott. Ez vitathatatlanul érvénytelen gól volt. A svájci játékvezető azonban megadta. A későbbi felvételekről az angolok lemontírozták a pályán lévő civileket, amint arra az 1966-os döntővel kapcsolatos kulturált német film is felhívja a figyelmet, összehasonlítva a fekete-fehér tévéközvetítés képét (ez volt az utolsó fekete-fehérben közvetített döntő) a színes filmmel, ami egyidejűleg készült. Lásd 8:35-től – de érdemes a tízperces összeállítást az elejétől a végéig megnézni.

A civilek jelenlétét bizonyította az angol kommentátor, Kenneth Wolstenhome is, aki ezt mondta: „Emberek vannak a pályán. Ők már azt hiszik, vége. [Hurst belövi.] Most van vége! Ez gól!”

Nem volt az – sem ez, sem az előző. De, mint tudjuk, gól az, amit a bíró megad.

geoff-hurts-gsj-4-1280x0-c-default.jpg

Sir Geoff Hurst

Anglia mindenesetre a gyenge kezdés után végül hat meccsen lőtt tizenegy góllal lett világbajnok, és ezzel rekordot tartott 1982-ig, amikor az olaszok hét meccsen egy tucatot lőttek. A kalandos sorsú Rimet Kupát II. Erzsébet királynő adta át a csapatnak. Ekkor hangozhatott fel először a God Save the Queen az egész torna alatt. Addig egyáltalán nem játszottak himnuszokat. A szervezők Észak-Korea miatt döntöttek így. Ezt a kommunista rezsimet Anglia már akkor sem ismerte el, – kicsi híja volt, hogy a Külügyminisztérium megtagadja tőlük a vízumot –, és nem kívánták megsérteni a dél-koreaiakat azzal, hogy eljátsszák a himnuszukat – így viszont mindenkinek himnusz nélkül kellett maradnia.

Gól az, amit a partjelző megad?

Vissza kell térnünk arra, voltaképp minek volt köszönhető, hogy Hurst lepattanója gólnak minősíttetett.

Gottfried Dienst játékvezető két segítője a csehszlovák dr. Karol Galba és a szovjet-azeri Tofik Bahramov volt – a kritikus pillanatban az utóbbi futott a német térfél partvonala mentén. Dienst nem látta, hová pattant a labda, Bahramov viszont tökéletesen képben kellett legyen onnan, ahol épp tartózkodott. Korábban már felfigyeltek egy balítéletére: a svájci-spanyol meccsen, ahol bíróként szerepelt, az ő meglátása fosztotta meg érvényes góltól a svájciakat.

2FB9869200000578-3384366-image-a-7_1451939049058.jpg

Ebből a szögből látta Bahramov

Az 1925-ben született futballista a Nefcsi Baku csapatában volt igazolt játékos, amíg súlyos lábsérülése miatt megszakadt a karrierje, és bírónak állt. 1964-ben lett FIFA-bíró. Összesen háromszor szerepelt az 1966-os VB-n: a nyitómeccsen is zászlót lengetett.

A felvételeken jól látszik, hogy amikor Dienst kimegy hozzá konzultálni, Bahramov heves, szinte hisztérikus mozdulatokkal integet a kezdőkör felé, mintha azt mondaná: „Hát persze, hogy benn volt, a pokolba is!”

Bahramov később megírta memoárjáét, amiben azt állította: lehet, hogy a lecsapódáskor a labda nem volt benn, de ő úgy látta, hogy a játékszer nem a felső lécről, hanem a felső hálóról (!) pattant vissza, ergo már előtte benn kellett, hogy legyen. Ez teljesen valószínűtlennek látszik, de ha mégis így látta, sok százmillió emberből ő volt az egyetlen.

bahramov.png

Minek volt köszönhető ez a balítélet? Tény, hogy Bahramov katonáskodott a második világháborúban, és bő húsz év elteltével is lehetett oka, hogy elfogult legyen a németekkel szemben. Érthető – csak ilyen esetben nem kell partjelzőként szerepelni egy világbajnoki döntőn. Ám bármi volt is az ok, odahaza nemhogy nem vonták felelősségre, hanem karrierje előrehaladt, ő lett az azeri szövetség elnöke 1993-as haláláig, és végül kisebbfajta személyi kultusz épült köréje. És ez nem maradt meg azeri vagy szovjet szinten, hanem 2006-ra – nemzetközivé vált.

img_83921.jpg

Abban az évben, amikor az angolok az azerikkel egy csoportba kerültek a VB-selejtezőkön, kisebb ünnepségen emlékeztek meg a róla elnevezett bakui stadion előtt, amelyen megjelent Geoff Hurst, a gólszerző, valamint Michel Platini és Sepp Blatter, az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság után talán a világ legkorruptabb szervezete, a FIFA főemberei. Leleplezték Bahramov szobrát. Hurst gyakorlatilag köszönetet mondott ottlétével az „orosz partjelzőnek”, ahogyan Angliában máig emlegetik.

A baltás gyilkos kiadatásához nem fogható, de hasonló vonulat.

A köszöntőben elhangzott: „Most, hogy Azerbajdzsán független, nagyon helyénvaló, hogy rá mint az azeri nemzet fiéra emlékezzenek. Száz évben egyszer születik olyan ember, mint Tofiq Bahramov.”

tofiq-bahramov-stadium-track.jpg

A róla elnevezett stadion egyébként C – orosz SZ – betűt formáz, Sztálinra utalva. Német hadifoglyokkal építtették. Bahramov a halálos ágyán állítólag egyetlen szóval indokolta meg a gól megadását: „Sztálingrád.”


vissza

facebooktwitteremail