Lengyelutálat a Brexit után

Mint várható volt, a népszavazást követően kimutatta a foga fehérjét a „white scum” – a segélyeken élő, sok gyereket tanácsi lakásokba vállaló, a munkát nemigen ismerő, deklasszálódott brit réteg, amelynek mindegy, kivel áll szemben, a lényeg, hogy gyűlölni lehessen, mert nem a maga fajtája. És lassanként az is megmutatkozik, hogy bevándorló létére többre viszi, mint ő. Ne legyenek illúzióink: ha mi lennénk annyian, mint a lengyelek, akkor mi lennénk a célpont.

polish-cards-racism.jpg

A lincolnshire-i Bostonban a leggyakoribb kifejezések közé tartozik ma a „Polish vermin”, azaz lengyel féreg, de a UKIP helyi tanácsnoka albán-orosz gengháborúkról is tudni vél, jóllehet a rendőrség szerint ez teljes mértékben hülyeség.

Ha lengyeleket szólítanak meg az utcán a sajtó emberei, csak alapos körültekintéssel hajlandók szóba állni velük: nem mindegy, hogy kinek mit mondanak, ami egy szabad országban legalábbis riasztó jel. Arról, hogy bemutatkozzanak, szó sem lehet. A félelem lengi be Boston városát.

„A népszavazás utáni napon kezdődött”, mondja a 30 év körüli pincérnő. Egy másik nőnek segített szállást keresni. „Kérdeztem a pasast, kiadó-e még a lakás. Mire azt mondja, persze. Milyen nemzetiségűnek? Mondom, lengyelnek. Mire ő: sajnálom, nem.”

article-2037877-0DF2CB3D00000578-307_634x424.jpg

Az ostobaság igen komoly szintje kell ahhoz, hogy valaki a saját zsebe ellensége legyen, ráadásul a törvénnyel való összeütközést kockáztassa, hiszen a bérlő nemzetisége alapján senkitől sem lehet megtagadni egy ingatlan kiadását.

„A múlt héten”, folytatja a nő 35 éves barátja, „a munkahelyen kib**tt idegennek nevezett engem egy férfi, és mindenféléket mondott arról, hogy mennyi segélyt vesznek fel a külföldiek.”

„A népszavazás előtt az emberek próbáltak kedvesen viselkedni, próbálták nem mutatni, mit éreznek. Most már vannak, akik nem is próbálkoznak ezzel. Az arcukon is látod.”

A nőnek van állása, ellenben a szomszédainak, akik valamennyien brit nők, nincs, ők azok, akik segélyen élnek.

Az Independent és különféle internetes csoportok mintegy ötszáz kisebb-nagyobb rasszista incidenst gyűjtöttek össze a Brexit-szavazás óta. Vannak lengyelek, akik emiatt már hazaköltöztek – a pincérnő környezetéből többen is –, és nem csak az ellenségesség miatt, de amiatt is, hogy nem nagyon hisznek a naponta elhangzó ígéretekben, melyek szerint minden uniós áttelepült maradhat, ha a kontinensen élő briteknek nem kell elhagyniuk az Uniót (és miért kellene).

A lengyel pár Spaldingba vagy Lincolnba hajt át bevásárolni, mert a bostoni szupermarketben már nem akaródzik nekik az anyanyelvükön beszélniük egymással, nehogy a „little Englanders” gyilkos pillantásokkal méregessék őket. Pedig keményen dolgoznak, fizetik az adót, fizetik a nyugdíjjárulékot és az országban költik el a fizetésüket. Magyarán: a brit gazdaságot pörgetik.

„Ha elmennénk, hány gyár zárna be Boston környékén, mert nem lenne senki, aki dolgozzon bennük?”

web-farage-poster-rex.jpg

„Nigel Farage”, sóhajtja a nő. „Rengeteg volt a propaganda. Valakinek el kéne már magyarázni a briteknek, mi a valós helyzet.”

A valós helyzet megértéséhez a cambridgeshire-i Huntingdonba kell visszatérnünk, itt történt meg ugyanis a népszavazás utáni reggelen, hogy valaki laminál szórólapokat terjesztett ezzel a szöveggel: „Elhagyjuk az EU-t. Nincs több lengyel féreg.”

A tragédia azonban a lincolnshire-i Spaldingban következett be, ahol Nagy-Britanniában a második legmagasabb, 73,6 %-os volt a kilépéspártiak aránya. Egy lövöldözésben hárman életüket vesztették. Spalding ugyan alapvetően inkább litvánok lakta hely, de hát Victoria Ayling UKIP-es tanácsnok – madár-madár alapon – ettől még miért ne nyilatkozhatta volna le a Daily Expressnek, hogy bandaháború tört ki nehézsúlyú orosz és albán bűnözők között.

ayling.jpg

Victoria Ayling

Persze az ügy szereplői közt külföldi nem volt. Az 57 éves Lance Hart ölte meg a feleségét, a gyerekét és utána saját magát, mikor kiderült, hogy a házasságának vége. Ayling azonban nem kért bocsánatot, még ő volt felháborodva, hogy a szólásszabadság halott. Tényleg nehéz megérteni, micsoda egy világ ez, ahol még hülyeségeket se beszélhet az ember anélkül, hogy valaki ki ne javítaná.

Az újságírók megszólaltatják az ellenoldalt, a munkaidőben az előkertben napozó 57 éves, tetovált nagymamát és 16 éves unokáját, akik a többi házra mutogatnak.

„Lengyelek”, mondja a nagymama. „Lengyelek… lengyelek, lengyelek, lengyelek… az utcánkban végig. Kib***tt sokat visszaküldhetnének. Elvettek minden angol állást”, mondja. „A gyerekeknek nincs iskolai férőhelyük. Nem lehet házhoz jutni. De ha valaki lengyel, abban a pillanatban beköltözhet…”

pg-19-boston-2-fox.jpg

Boston valóban komoly célpontja az áttelepülteknek. Az oxfordi egyetem Migrációs Megfigyelő Intézete szerint 2001 és 2011 között 467 százalékkal nőtt a város külföldi lakossága, és ez a legmagasabb növekedés a UK-ben. A helyiek nem csak a lengyelekre, de a feketékre is panaszkodnak, és azt állítják, romlott a közbiztonság, nők éjjel már ki se mernek menni az ATM-ekhez.

Az 57 éves nagymama ősi munkáspárti család sarja. Elment-e a népszavazásra? „Mentem ám a ló**t!”, dühöng. „Úgyse történik semmi.”

És a panaszok áradnak tovább: a gyerekek nem nyernek felvételt a kiválasztott iskolába, sose tudhatja az ember, vajon a szomszédja nem egy nemi erőszaktevő, gyilkos vagy pedofil. Bostonban a szexuális bűncselekmények száma az országos átlag duplája – mindezt Elliott Fountain, a jobboldali Angol Demokraták tagja írta 2011-ben, nem sokkal azután, hogy kerületi tanácsnokká választották a BNP egykori tagjával, David Owensszel együtt. (A lincolnshire-i rendőrség nem tud arról, hogy kétszer annyi lenne a szexuális bűncselekmény itt, mint országos átlagban.)

„David Owens, annak igaza volt”, mondja egy 61 éves nő. „Ez most Polyák utca” – mutat a West Streetre.

article-2037877-0DF2EDCC00000578-639_634x459.jpg

A Polyák utca kiábrándító módon épp úgy fest, mint tizenkettő egy tucat brit utca, Pizza Huttal, Ladbrokesszal, Co-oppal. De van itt European Market, lengyel hentes, lengyel étterem, mellette litván cukrászda, aminek a kirakatába büszkén kitették a díjnyertes tortát, amit a királynő 90. születésnapjára készítettek.

A legfájóbb pont azonban az állások „elrablása” – annak ékes bizonyítékaként, hogy versenyezni valamiért mindenki rühell. Egy dühös leszerelt katona azt állítja, a lengyelek már négy-ötvenes órabérért is elviszik a munkát, amit nehéz elképzelni, hiszen most is vannak betöltetlen állások, és nem csak minimálbéresek. Bármelyik munkaközvetítő tanúsíthatja azt is, hogy minden egyes brit jelentkezőre húsz vagy harminc áttelepült jelentkező esik. Ráadásul a bostoni munkanélküliség jóval az országos átlag alatt van.


vissza

facebooktwitteremail