Hogyan hagytam ott a baloldalt?

Melanie Phillips brit újságíró, író és politikai kommentátor. Szakmai pályafutását a politikai spektrum baloldalán kezdte: A New Statesmannél, majd 1977-től 1993-ig a Guardiannél dolgozott. Az évek múltával egyre inkább jobbra tolódott, jelenleg a Times, a Jerusalem Post és a Jewish Chronicle munkatársa. Phillips olyan liberálisként határozza meg magát, akit „fejbe kólintott a valóság”. A BookTV-n 2013-ban sugárzott interjú a Guardiannal és a baloldallal való szakítását taglaló könyve (Guardian Angel: My Story, My Britain) megjelenésekor készült, de ma is van aktualitása. A magyar fordítást a Periszkóp szívességéből közöljük. 

untitled.png

– Hogyan kezdte?

– Helyi tudósítóként kezdtem szakmai pályafutásomat, tehát úgyszólván a semmiből. Nagyon szerény háttérből jöttem, mondhatni, az egész családom a politikai spektrum bal oldalán áll. Olyan emberek voltak, akik a maguk módján vélekedtek a világról. Hogy a világ két részre oszlik: a főnökök és a kisemberek osztályára, tudja…És mi a kisemberekhez tartozunk. Így nőttem fel. Az egyetemi éveim is meglehetősen konvencionálisan zajlottak. Ez a hetvenes évek legelején volt, és most talán nehezen hiszi el, de nagyon hosszú, boglyas hajam volt akkoriban és egy meglehetősen fellengzős magatartást vettem fel. (…) A hetvenes években Oxfordban hallgattam angol irodalmat, és hasonszőrű emberekkel lógtam. Sosem gondoltam baloldaliként magamra. Inkább olyasvalakinek tartottam magam, akit ma Nagy- Britanniában liberálisnak neveznek. Vagyis tudja: középutas, érzékeny, toleráns, decens, aki a legjobbat akarja embertársainak és jobbá szeretné tenni a világot. Ki akartam állni a sebezhetőkért, stb. És nem változtam meg. Még mindig ilyen vagyok.

Elmentem tehát dolgozni a Guardianhez, amely a baloldali média fellegvárának számított Nagy-Britanniában. És mintegy húsz éven keresztül a Guardiannél dolgoztam. És, miközben szerettem a Guardiannel dolgozni, és valószínűleg éppen azért, mert a Guardiannél dolgoztam, megváltoztak a politikai nézeteim. Még mindig hittem abban, hogy ki kell állni a társadalom elesettjeiért, hogy jobbá kell tenni a világot, jobbá kell tenni embertársaim életét. Csakhogy aztán, az ott töltött idő alatt rájöttem, hogy vannak emberek, akikről azt hittem, az én oldalamon állnak ebbéli nagy erőfeszítéseimben, ennek homlokegyenest az ellenkezőjét képviselik. Egyáltalán nem érdekelte őket embertársaik életnek a jobbítása. Ehelyett saját életük jobbítása érdekelte őket, a hírnevük, az, hogy hogyan magasztalhatnák fel magukat még jobban, nemes lelkű és erényes emberekként. Ők voltak a bölcsek, a nagyok, az értékesek, és mindenki más alapvetően a futottak még kategóriájába tartozott.

És amikor rájöttem, hogy ők a másik oldalon állnak és hogy – legalábbis szerintem – annak ellenére, amiket hangoztattak nagyon is illiberális, intoleráns nézeteket vallottak, a kisemberek, a piramis legalján levők pedig egyáltalán nem érdekelték őket – nos, akkor rájöttem, hogy valójában különböző oldalakon állunk. És, ahogy mondom, még mindig azt gondolom, hogy ugyanazokban a dolgokban hiszek, amelyekben hittem. Ami megváltozott bennem – és ez valóban egy drámai, mindent felforgató változás volt – amikor felismertem, hogy az emberek, akikről azt hittem, hogy az én oldalamon állnak, valójában nem ott állnak. És hogy a világ ezért olyan, amilyen, és meglehetősen különbözik attól, amilyennek eredetileg hittem.

– Visszatérve az Őrangyalra: „Akkor még nem jöttem rá, hogy a baloldal, bármilyen fajta véleményeltéréssel vagy kihívással szemben tanúsított agressziója lényegében defenzív jellegű. Vagy azért hibáztathatók amiatt, amit csinálnak, mert tisztában vannak vele, hogy helytelen, vagy pedig legalábbis bizonyos mértékig tudják, hogy intellektuális álláspontjuk homokra épült”, írja.

– Nos, legalábbis Nagy-Britanniában – nem tudom így van-e az Egyesült Államokban is – a politikai baloldal politikai diskurzusainak egyik legáltalánosabb ismérve az a szélsőséges agresszivitás, amellyel politikai párbeszédeiket folyatják. Nincsenek érveik. Nem azt mondják nekem, hogy: „a te érvelésed hibás, ezért meg ezért hibás és itt vannak a következő tények, amelyek bebizonyítják, hogy tévedsz.” Ilyen jellegű társalgást egyáltalán nem folytatnak. Egyszerűen a sértegetés eszközéhez folyamodnak. Az indokolatlan sértegetéshez. A sértegetés célja pedig a vita lezárása. Annak az embernek a zaklatása, akivel nem értenek egyet. És, ami még fontosabb, hogy megmondhassák másoknak: „Ne menj annak az embernek a közelébe… Még csak ne is hallgasd meg azt, amit mond, mert ő tényleg veszélyes. Valóban borzalmas ember, akinek nincs semmiféle alapja arra, hogy megszólaljon.”
Így tehát valójában nem folytathatsz párbeszédet a baloldallal. Ezt már jó ideje így gondoltam.

Számomra úgy tűnik, ezek az emberek azért akarják berekeszteni a vitát mielőtt az egyáltalán elkezdődött volna, mert félnek tőle. Ha biztosak volnának magukban, vitatkozhatnánk – és ez civilizált, baráti vita lenne. Én mondanék valamit, te nem értenél egyet, és egyetértenénk abban, hogy nem értünk egyet. Még akár el is ragadhatnának bennünket az indulatok, de lényegében véleményt cserélnénk. Azok az emberek azonban, akikről beszélek, még a véleménycserétől is túlságosan rettegnek. Hogy miért rettegnek? Miközben éveken át hallgattam őket, úgy tűnt számomra, attól, hogy alulmaradnak. Más szavakkal: valójában nem hisznek saját meggyőződéseikben. Valójában nem hisznek abban, hogy képesek lennének megnyerni egy vitát. Ezt nagyon bizarrnak és furcsának találom, és ez azt jelenti, hogy egész más szemmel nézek rájuk, mert én képes vagyok átlátni, hogy viselkedésük defenzív. Belefojtani az érveket a másikba, ha netán elveszítenék a vitát… Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valójában futóhomokra építenek.

The-Guardian.jpg

– Melanie Philips, 2010-ben írt, A világ a feje tetejére állt: az Istenért, igazságért és a hatalomért folytatott globális csata [The World Turned Upside Down: The Global Battle Over God, Truth and Power] című könyvében azt írta: „Mi a közös vonás az ember okozta globális felmelegedés, az iraki háború, Izrael és a szcientizmus témáiban? Nem sok minden – gondolhatnád. Csakhogy mindegyik olyan hiedelmeket népszerűsít, amelyek megfellebbezhetetlen igazságoknak kiáltják ki magukat, jóllehet valójában olyan ideológiák, amelyekben a bizonyítékokat manipulálták, kiforgatták és eltorzították annak érdekében, hogy alátámassza és 'bebizonyítsa' vezéreszméjüket."

– Igen, látja én azt hiszem, olyan korszakban élünk, amikor az igazság, az objektív igazság eszméjét rendkívül széles körben az ideológia váltja fel. Ez egy kiterjedt, főleg az egyetemeinkre jellemző szellemi mozgalommal vette kezdetét néhány évvel ezelőtt, mely szerint posztmodern korban élük. A posztmodernizmus azt jelentette, hogy nem létezik olyasmi, hogy objektív igazság. És ha te azt hiszed, hogy van objektív igazság, akkor meglehetősen ostoba vagy, ismereteid hiányosak, hiszen mi mindannyian tudjuk és elég okosak is vagyunk ahhoz, hogy megítéljük a véleményedet. Ha te azt mondod, „ez a helyzet”, akkor én azt mondom: „nem, ez a te véleményed”. És nincs olyasmi, hogy igazság, nem létezik olyasmi sem, hogy hazugság. Következésképpen olyan tartományban élünk, ahol az emberek, attól tartok, nagyon fogékonyak és nagymértékben befolyásolhatók a hazugságok és a propaganda révén. Többé már nem tudnak különbséget tenni az igazság és a hazugság között. És ez nagyon aggaszt.

Mármost abból, hogy nincs igazság, következik ez a fajta hatalom. Ha ugyanis nincs olyan, hogy igazság, az én véleményem egyenértékű a te véleményeddel, minden csak nézőpont kérdése és minden relatív. És ilyenkor aztán az történik, hogy én majd bebizonyítom neked, hogy az én világszemléletem győzelmet arat a te világszemléleted felett. Így válik hatalmi csoportok közötti vetélkedéssé, ha úgy tetszik. Valamennyi ilyen ideológia egy-egy hatalmi csoportot képvisel. Valamennyi ilyen -izmus – pl. a szcientizmus, amely szerint semmi olyan nincs a világban, amely ne lehetne tudományosan megmagyarázni (…), tényekkel bizonyítani. Nem létezik semmi, ami túlmutat rajtunk és az anyagi világon. Az utilitarianizmus, az abba vetett hiedelem, hogy az egyetlen dolog, ami számít, a többség boldogsága, következésképpen az emberi életnek nincs belső, lényegi értéke.

Az egyetlen dolog, ami számít, hogy az emberek úgy általában boldogok legyenek. És rengeteg különféle -izmus van, amelyek elferdítik a bizonyítékokat, hogy azok klappoljanak (…) Itt van például a környezetvédelem. A környezetvédelem álláspontja szerint a bolygó meg fog sülni, mi pedig majd talicskán landolunk a pokolban. És ez az ember okozta globális felmelegedés miatt lesz így. De tudja, bőséges bizonyíték van arra is, hogy ez nem szükségszerűen igaz.

Azok az emberek azonban, akik ezekben az -izmusokban hisznek, mint pl. a környezetvédelem vagy a szcientizmus, a következtetésekkel kezdik. A következtetésekkel kezdik, és azt mondják, hogy a bizonyítékokat addig kell csűrni- csavarni, amíg nem igazolják őket. Számos példa van erre, olyan sok, hogy immár egy, a szó szoros értelmében a megtévesztés gyakorlatáról beszélhetünk, amikor is az ún. tiszteletre méltó akadémikusok alapvetően hazugságokkal traktálják az embereket a bizonyítékokat illetően azért, hogy az illeszkedjen következtetéseikhez.

És ez valóban borzasztó, hiszen hatalmas zavarodottságot idéz elő társadalmunkban. Az emberek nagy részének fogalma sincs arról, hogy mit hazudoznak nekik és hogy mindaz, amiket olvasnak, vagy amiket mondanak nekik nincsenek összhangban azokkal a tényekkel.

Egy következtetéssel kezdődött, aztán folytatódott bizonyos tények kiválogatásával, hogy úgy építsék fel a gondolatmenetet, mintha az igaz lenne. De történetesen nem igaz. És ez őrjítő. Én bizonyos mértékben ezért számítottam magányos farkasnak a médiában. Magányosat mondtam, de ez csak a médiára vonatkozik, mert rajta kívül, ott, ahol a hétköznapi emberek olyan életet élnek, ami jobban megfelel a valóságnak… tudja, mi a helyzet? Ők tisztában vannak azzal, mondhatni ösztönösen érzik, hogy valami nincs rendben. Tudják, mikor nézik hülyének őket. És, miközben ezeket a dolgokat írtam, azt tapasztaltam, hogy valósággal elárasztanak az emberek, akik ezt mondják: „hála égnek, hogy valaki a közszférában azt mondja, miről én is mindig azt gondoltam, hogy úgy van, de azt hittem, hülye vagyok. De most kiderült, hogy végső soron nem én vagyok a hülye, és köszönöm, hogy ezt elmondta. És azt hiszem, valami döbbenetes dolog, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol valószínűleg több millió ember üldögél és töpreng: „én bolondultam meg vagy a világ bolondult meg?” A válasz: nem, nem ti bolondultatok meg. A világnak az a része, ahova én tartozom, a média, a közszféra az, amely apránként elveszti a kapcsolatot a valósággal. Igen.

– Nos, Az őrangyal című önéletrajzában részletesen leírja, milyen volt a Guardian belső munkatársának lenni és hogyan hagyta ott a Guardiant. Mennyire magányosodott el végül? Hírszerkesztőként is dolgozott.

– Igen, dolgoztam. A hírrovat vezetője voltam, ami azt jelentette, hogy én feleltem mintegy három éven keresztül a hírrovatban dolgozó újságírók munkájáért. Elég kényelmetlenül éreztem magam ott, mert… hmm… a Guardian akkoriban, amikor én ott dolgoztam, olyan volt, mint egy nagy család. Mindenki úgy érezte, hozzátartozik ehhez a csodálatos szervezethez. Nagyon kollegiális volt, sok barátom volt ott és attól tartok, mélységesen zavarba hoztam őket, amikor elkezdtem bizonyos dolgokat írni és mondani. Olyasmiket, amiket nem tudtak tolerálni, mert nem lehetett eltérni az általános irányvonaltól. Nem tudtak önállóan gondolkodni, tartaniuk kellett magukat a vezérelvekhez.

Néhányan talán furcsállhatják, hogy ilyen hosszú időbe telt leválnom mindettől. De nagyon kötődtem hozzá és sokáig tartott, míg felismertem, hogy nem csupán néhány dologgal van problémám. Merőben másképp tekintettünk a világra és a többi emberre és a világban elfoglalt helyünkre, és alapvető eltérések voltak közöttünk. Így aztán végül arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen nem tudom folytatni, ezért elmentem. Nem volt túl kellemes, de egy csomó jó barátom van ott. Sokat tanultam ott, tudja, a Guardian tett azzá, ami ma vagyok. Nekik talán nem tetszik, hogy ezt a szerepet játszották fejlődésemben, de ők valóban nagyon fontosak voltak számomra.


vissza

facebooktwitteremail