Egy vancouveri vendéglős a magyar meccs után

Állok a portugál-magyar után főbejáratnál jelentőségteljesen, hogy mindenki lásson, mert rövidesen úgyis eltűnök, és vagy otthon főzök, hogy csorgassam a Facebookon a magyar nyálat, vagy éppen írok valamit, arról ami éppen eszembe jut, csak úgy a magam örömére, vagy éppen vásárolok valamit, hogy legyen mit megvitatnunk, meg visszacserélnünk az asszonnyal.

gera.jpeg

Ma valahogy más volt ez a nap. Nem a szokásos módon indult a sok irodista a szokásos ebédjére. Többen megálltak mellettem, és feltartották a hüvelykújjukat, ami ugyebár a helyeslés és a lájk jele, de hirtelen nem kattant be, mi okuk van erre. Mindenkinek volt egy jó szava hozzám, ami ugyebár szokatlan a 45 perces zabálásra sietőktől. Úgy általában kedvesek, megy a szokásos hogy vagy hogy vagy...de ma, valahogy más volt.

– A Géza, az ugye nem görög?
– Nem.
– És Magyarország fővárosa még Bukarest?
– Nem.
– És te még értesz magyarul?
– Igen.
– De a Dzsudzsák a török?

Akkor már kapisgáltam.

– Nem.

A nők (a fiatalabbak is) megsimogattak, ahogy elmentek mellettem, majd tétován megálltak, ahogy az embergyűrű egyre nőtt körülöttem. Volt aki aprósüteménnyel kínált, volt aki laposüveggel.

– Ragyogó meccs volt – hallatszott innen-onnan.
– De legalább befogták annak a nagyképű Ronaldónak a száját.
– Ideje volt!
– Nem láttam a Puskást? Vagy már nem játszik?
– Na ez a Szalai majdnem olyan jó.
– Remélem, elkenitek a belgákat?
– A Király a kapus is magyar?
– Igen.

tn4-magyarorszag-portugalia17.2.jpg

És ez így ment vagy negyedórán keresztül, és nem tudtam betelni vele, hogy a Géza, az nem görög, hanem magyar, és mi Európában ezeréves focikultúrával rendelkezünk, és még él a Puskás emléke. Mindenki dicsért, szeretett, mondták, hogy még soha ilyen jó manager nem volt a környékem, és ők már ezt a mai foci sikert öt éve sejtették, mikor a céghez jöttem.

Nagyon jó volt tudni, a rögtönzött népszerűségi demonstráció fényétől övezve, hogy nem én vagyok az egyetlen tetű bliccelő, aki fizetésért, meló helyett focimeccset néz.

Mind cinkosok voltunk.

És mind nagyon emberek... ők mindenféle szemű, színű, akcentusú multikulturális kanadaiak, én meg egy nagyon büszke magyar.

Az sem érdekel, mi lesz a belgák ellen.

(Dehogynem)

Révay Géza


vissza

facebooktwitteremail