Voltak ám brit SS-ek is

Köztudott, hogy az SS nemzetközi szervezet volt, és valamennyi megszállt, illetve hadviselő ország polgárai és hadifoglyai közül igyekezett önkéntesekből álló légiót verbuválni. Berlint és benne a kancelláriát – ez kevéssé köztudott – francia katonák védték 1945 tavaszán szó szerint az utolsó csepp vérükig a szovjetekkel szemben. De mi a helyzet a britekkel? Voltak, akik beálltak a halálfejes brigádba? Voltak bizony.

24bbb521435859c4ffff8142fffffff1.jpg

A Britisches Freikorps, azaz Brit Szabadcsapatok a Waffen SS olyan egysége volt, amelyet brit, illetve gyarmati hadifoglyokból toboroztak a nácik. Eredetileg Szent György Légiónak hívták. A témával foglalkozó történész, Adrian Wale 54 férfit azonosított, akik hosszabb-rövidebb időre – volt, aki csak pár napra – bezupált az alakulatba, amelynek fénykorában mindösszesen huszonhét (27) tagjai volt.

A Szent György Légió felállításának tervével egy John Amery nevű brit fasiszta hozakodott elő, akinek esetében elmondható, hogy jó messze esett az alma a fájától. John apja az a Leopold Marcus Amery volt, aki az első világháború végén megszövegezte a zsidóknak Palesztinában nemzeti otthont ígérő Balfour-nyilatkozatot

John Amery zsidó létére sodródott a nácik oldalára. Franciaországban élt és ott maradt a német megszállás után is. 1942-ben Berlinbe ment, s azt javasolta, szervezzenek brit hadifoglyokból antibolsevista erőt, amely a németek oldalán harcol a keleti fronton. Az ötlet annyira tetszett Hitlernek – aki nyilvánvalóan nem tudott a fiatalember származásáról -, hogy John Ameryt a Birodalom vendégévé nyilvánította.

John_Amery.jpg

John Amery, akiről nem tudta Hitler, hogy zsidó

Amery 1943-ban próbálkozott először hadifoglyok beszervezésével a franciák hasonszőrű szervezete, a Legion des Volontaires Francais mintájára, ám csúfosan felsült: első nekifutásra két embert tudott beszervezni a Szent György Légióba. Aztán még néhányan jelentkeztek. A németek Berlin egy külvárosában, Genshagenben helyezték el az egységet 1943 augusztusában; novemberben átköltöztek Pankow-ba. 1944. január elsején lettek hivatalosan katonai egység Brit Szabadcsapatok (British Free Corps – BFC) néven.

bfcposter.jpg

A németek a hadifogolytáborokban kampányoltak: angol nyelvű röplapokon biztatták belépésre a briteket, de a Berlinben szerkesztett hivatalos hadifogoly-újságban is. „Teljes mértékben önkéntes” egységről volt szó, amely – mint írták – számít a Brit Birodalom minden részéből jelentkezőkre, akik „fegyvert ragadnak és életüket felajánlják a Szovjet-Oroszország elleni közös európai harcra.” Megvesztegetéssel nem próbálkoztak, bár más esetekben volt erre példa: egy holland hadifogolytáborban a németek cigarettával, gyümölccsel és egyéb háborús luxuscikkekkel próbálták rávenni az embereket a holland SS-be való belépésre.

M36_British_Free_Corps_Tunic.jpg

Ilyen zubbonyt kaptak a BFC-sek

1944 februárjának első hetében a Hannover melletti kisvárosba, Hildesheimbe vezényelték őket, és április 20-án, Hitler születésnapján osztották ki köztük az egyenruhákat. 1944. október 11-én kezdődött meg kiképzésük a drezdai Waffen-SS iskolában, és a németek szándéka az volt, hogy a keleti fronton vetik be őket. 1945. február 24-én azonban a keleti front helyett Berlinbe vezényelték őket, ahol a Schönhauser Allén, egy elrekvirált iskola épületében nyertek elhelyezést. De még mindig nem ez volt a végleges helyük: márciusban a fővárostól északnyugatra fekvő Niemeckbe kerültek.

ukfkorps.jpg

Toborzó plakát

A BFC-nek soha nem volt tulajdonképpeni parancsnoka; az SS-nek szándékában állt, hogy kellőképp magas rangú brit árulót nevezzen ki erre a posztra. Három ideiglenes német parancsnok követte egymást. Néhány forrás tévesen emlegeti a Görögországban 1941-ben hadifogságba esett Leonard Parrington dandártábornokot, aki 1943 késő nyarán járt a genshageni táborban mint a legrangosabb brit hadifogoly, Victor Fortune tábornok képviselője. Parrington közölte az ott lévőkkel, hogy tisztában van azzal, miért vannak ott – és ezt többen félreértették; úgy értelmezték, hogy a dandártábornok igenli az egység felállítását, holott erről szó sem volt.

Thomas_Haller_Cooper.JPG

Thomas Haller Cooper, aki megúszta a kötelet és buddhista lett Japánban

Hat főkolomposról tudunk: között volt az unterscharführeri rangot viselő Thomas Haller Cooper, Roy Courlander, Edwin Barnard Martin, Frank McLardy, Alfred Minchin és John Wilson, akiket a későbbi brit történetírás „Big Six”, a Nagy Hatos összefoglaló néven emlegetett.

1945 márciusában jött el a nap, amikor a BFC egy osztagát Joachim Ziegler Brigadeführer parancsnoksága alatt beosztották az SS 11. Önkéntes Páncélgránátos Hadosztályába, a Nordlandba, amely elsősorban skandináv önkéntesekből állt, és össze volt vonva a Felix Steiner Obergruppenführer által vezetett III. Páncélos Hadosztállyal. Előbb Stettinből Angermündébe vezényelték őket, onnan a grüssow-i felderítő zászlóaljhoz kerültek, majd a BFC a svéd Obersturmführer, Hans-Gösta Pehrson parancsnoksága alá került. Magának a kontingensneka „Hodge” becenéven emlegetett Douglas Mardon lett a parancsnoka.

99px-Frank_McLardy.jpg

Frank McLardy igazolványképe

Március 22-én keveredtek először tűzharcba az előretörő Vörös Hadsereggel, s bár ez meglepetésként érte őket, az egység és benne a britek kemény ellentámadásban visszaverték a szovjeteket. Ez volt az első és az utolsó bevetésük. Ezután Steiner parancsnokságának szállítóhoz osztották be őket, Steiner pedig április 29-én úgy döntött, megindul Nyugatra és megadja magát az angolszászoknak, hogy ne az oroszok kezébe kerüljenek.

A BFC utolsóként megmaradt két tagja, Thomas Haller Cooper és Fred Croft május másodikán adta meg magát Schwerinben az amerikaiaknak, akik döbbenten konstatálták, hogy brit foglyokat ejtettek német színekben.

William_Brittain.jpg

William Brittain SS-Rottenführer tíz évet kapott, de gyógyíthatatlan betegségére tekintettel szabadlábra helyezték

Következtek a felelősségre vonások. A brit hazaárulóknak igen nagy volt a szerencséjük, mivel egyiküket sem kötötték fel. Edward Barnard Martin, egy kanadai közlegény azzal védekezett, hogy azért lépett be az egységbe, hogy azt belülről bomlassza. Kissé nehezen lehetett ennek hitelt adni, mivel ő tervezte a BFC zászlóját és jelképeit. Martinéhoz hasonló védekezést adott elő az új-zélandi Roy Courlander is, aki 1951 októberéig ült börtönben odahaza.

Roy_Courlander.jpg

Courlander Új-Zélandon ülhette le büntetését

Nem védekezhetett a „belülről bomlasztás” vádjával a hosszú náci múlttal és német anyával rendelkező Thomas Haller Cooper, aki népi németként már 1940-ben önként bevonult az SS-hez. Coopert halálra ítélték, de büntetését napokkal a kivégzése előtt életfogytiglani börtönre enyhítették, 1953 januárjában pedig futni hagyták. Japánba emigrált, buddhista lett és angol nyelvoktatásból élt 1987-ben bekövetkezett haláláig.

Eric_Pleasants.jpg

Reginald Eric Pleasants

Lényegesen szerencsétlenebbül járt Reginald Eric Pleasants, aki nem hadifiogolyként, hanem szökevényként jelentkezett az SS-be. Az oroszok 1946-ban elfogták és a Gulágra hurcolták, a sarkkörön túlra, ahonnan csak 1952-ben vergődött haza.

Ami a Szent György Légió értelmi szerzőjét, John Ameryt illeti, ő nem úszta meg a kötelet. A szervezés után hitlerista rádiópropagandát űzött Berlinben, 1944-ben pedig Olaszországban próbálta támogatni Benito Mussolini Salòi Köztársaságát. 1945-ben ő lett a második brit, akit hazaárulás vádjával bíróság elé állítottak, és bűnösnek is vallotta magát (a Cromwell élete ellen szervezkedő Summerset Fox volt az első 1654-ben). Hóhéra, Albert Pierrepoint később azt nyilatkozta, „ő volt a legbátrabb ember, akit valaha is felakasztottam”.


vissza

facebooktwitteremail